fbpx

Mi az a Rebirthing?

A rebirthing az öngyógyítás kíméletes módja. Célja a régi testi-lelki beidegződések megszüntetése. A kellemetlen, régi élményeket célzott légzőgyakorlatokkal felszínre hozzák, tudatosítják, megszüntetik, és ezzel átalakítják. A rebirthing kiegyensúlyozottságot és mélységes oldottságot eredményez, hiszen a lélegzet lényeges erőt képvisel életünk­ben.

A légzésnek két körét különböztetjük meg: a külsőt, amely oxigénnel látja el és megszabadítja a szén-dioxidtól testünket, valamint a belsőt, amely finom anyagi testünket látja el energiával. Sokan valószínűleg már nincsenek is tudatában ennek az energiának, mert réges-rég elveszí­tettek magukkal minden kapcsolatot. Pedig a testünkben keringő energia életünk hajtómotorja.

Lélegzetünkkel képesek vagyunk közvetlen hatást gyakorolni az idegrendszerünk­re és a gondolkodásunkra. Ha a szabad légzést gyakoroljuk, kötélből lesznek az idegeink, gondolkodásunk pedig éberré és kiegyensúlyozottá válik. Csak akkor tudjuk magunkat testileg frissnek és erősnek érezni, ha minden sejtünknek elegendő oxigén jut.

Újabban már a rákos megbetegedések kezelésében is értek el sikereket oxigénterápiával. A rebirthing-technikában elsősorban az a cél, hogy a test természetes módon jusson elegendő oxigénhez. Ezért a rebirthing kiváló egészség­megőrző módszer, amely ugyanakkor betegség esetén az öngyógyító folyamatokat is támogatja.

 

Az öt gátló tényező

Sok ember önkéntelenül minimálisra csökkenti légzését, épp csak annyi levegőt véve, amennyi az életben maradás­hoz szükséges. Belső blokkok akadályozzák a természe­tes lélegzést és azt, hogy örömteli és erőteljes életet éljünk. Annak oka, hogy lélegzetünket gyakran megakasztjuk, legtöbbször a múltba vész. A rebirthingben öt fő pontban foglaljuk össze ezeket az okokat.

 

1. Születéskori trauma

A megszületés kétségkívül minden ember életének egyik legfontosabb eseménye. A megszületés jelenti a gyermek számára az első ko­moly kapcsolatot a külvilággal. Az újszülött még min­denre nyitott és nincsenek előítéletei, mindent közvet­lenül él át, mindenfajta szűrő nélkül. Ezért élményei sokkal elevenebbek, mint a felnőtteké. Noha rendszerint senki sem képes tudatosan visszaemlékezni a megszü­letésére, az azzal kapcsolatos élmények elraktározódtak bennünk.

A gyermek kilenc hónapig az anyaméhben él, ahol melegséget és védelmet nyújtó magzatvíz veszi körül. Csupán tompa hangokat hall, és semmire sincs gondja. Édesanyjával a köldökzsinór köti össze, amely táplálékot és oxigént biztosít számára. Az anyaméh maga a Paradicsom, a megszületés pedig a kiűzetés. Miután a has­ban egyre szűkebb a hely, élet-halál harc veszi kezdetét.

Minden merőben ismeretlen, ami a babára vár, mert ha a fájások egyszer beindultak, többé nincs visszaút. Ez a küzdelem félelmet kelt, amely a következő alapprog­ram kiindulópontja lehet: félek az ismeretlentől vagy a változásoktól. A kifelé szorító kényszer óriási, a gyer­mek azzal a céllal küzdi át magát a szülőcsatornán, hogy valahogyan kijusson. Alapprogram: ha túljutok raj­ta, akkor sikerült.

a köldökzsinórt rendsze­rint elvágják, még mielőtt az újszülött saját oxigénellá­tása beindulna. A gyermek így inkább holt, mint élő, és pánikszerűen elkezd lélegezni. Az első lélegzetvétel éget, mint a tűz, a kis tüdőnek először hozzá kell szoknia a kül­ső levegőhöz.

Az újszülött orvosság- és kórházszagú le­vegőt szív be. Ám ezzel még nincs vége a borzalmaknak: hogy a magzatvíz hamarabb távozzon, a gyermeket fejjel lefelé lógatják. Határtalan fájdalom és mélységes kétség­beesés lesz úrrá rajta.

Érthető, hogy ilyen körülmények között inkább ke­vésbé lélegzik, illetve kevésbé él az ember. Ebből szük­ségszerűen következik az újabb alapviselkedés: nem akarok lélegezni, nem akarok élni, mert az fáj.

 

2.A szülők korlátozása

Világrajövetelekor a gyermek még szinte tiszta lappal indul. Azok, akik a nevelését vállalják, muszlimot, ke­resztényt, hindut vagy ateistát nevelhetnek belőle, hiszen a gyermek semminek sem tud ellenszegülni. Még töké­letesen nyitott és minden értékítélettől mentes. A fel­nőttek mutatják meg neki, mi jó és mi rossz, mi szép és mi csúnya. Ők tanítják meg, mit jelent a kötelességtudat, az önérzet és a lelkiismeret.

Szülők és nagyszülők azon vetélkednek, hogy ki nevelje a gyermeket, és mindenki azt hiszi, jobban tudja, mi jó a kicsinek. Ötéves koráig a csöppséget átlagosan negyvenezerszer utasítják rendre. Ki ne ismerné saját tapasztalatából az olyan mondatokat, mint „Maradj nyugton, amíg a felnőttek beszélnek”, vagy „Ehhez te még kicsi vagy”, vagy „Hányszor mondtam már, hogy…”! A felnőttek így próbálják saját korlátáik közé szorítani a gyermeket, és közben fokozatosan elgépiesítik.

 

3. Ártalmas programok

Miután az ifjú ember felszerelkezett anyja, apja, nagyszülei és tanítói alapprogramjaival, meglévő programjai alapján elkezd maga is újakat kialakítani.

A világot saját értékítéletei alapján tapasztalja meg, és közben nem látja, hogy élményeit valójában saját maga idézi elő. A külvilágot önmagától elkülönülő valóságként érzékeli. Ez a fajta hozzáállás világosan kitűnik az olyan közhelyekből, mint „Ha ez vagy az nem volna, minden egészen más lenne…”

Ezt a szemléletmódot nevezzük „áldozattudatnak”. Előfordulhat, hogy egy ilyen ember is örömet és boldogságot érez a maga korlátoltságában, ezért aztán változtatni sem akar, éppen ellenkező­leg: meg- és elítéli azokat, akik szűknek találják és ezért túllépik ezeket a korlátokat. Bizony, ők még veszélyt is jelentenek számukra, hiszen olyasmit tesznek, amit ő nem engedhet meg magának, mert akkor sok mindent meg kellene kérdőjeleznie önmagában és környezetében – ezt pedig semmiképpen sem szeretné!

 

4. A halálvágy

Míg a sikertelen ember igyekszik kézbe venni az életét, addig a sikeres arra fordítja energiáját, hogy elérje cél­jait. Ám előbb-utóbb mindenkiben felmerül a kérdés: Mi végre ez az egész? Az egyik csalódottságában kérdi meg, a másik pedig azért, mert már minden célját elérte. De még abban is marad valami bizonytalan sóvárgás az örök boldogság és igazi elégedettség után, aki látszólag mindent elért és bármit megengedhet magának.

Sokan ábrándok közé menekülnek, a múltba vagy a jövőbe, mondván: „Gyermekként még gondtalanul boldog lehettem” vagy „Majd ha nyugdíjas leszek, csak azzal fogok foglalkozni, amihez kedvem van”. A jelen pillanatot, a jelenlegi életet vi­szont légüres tér övezi, amely teljességgel kitöltetlen marad.

így aztán a legtöbben határozott nemmel válaszolnak arra a kérdésre, hogy szeretnének-e örökké élni, mivel szinte senki sem elégedett magával és az életével. Az em­berek az édenkertre vágynak, de az anyaméh biztonságá­ba vezető út végérvényesen bezárult mögöttük, úgyhogy csak előrefelé mehetnek. Ott, az élet másik végén vár a halál, a nagy titok, amely azzal a bizonytalan remén­nyel kecsegtet, hogy az ember végre megszabadulhat az élet örökös küzdelmeitől.

Azok számára, akik huzamosabb ideig boldogtalanok, bármit valljanak, és bármennyire féljenek is a meghalástól, az ismeretlen halál az egyetlen remény a megszaba­dulásra.

 

rebirthing

 

5. A szegénységtudat

A pénz magában egyáltalán nem érték; mi keltjük életre, ruházzuk fel értékkel, és gondolunk róla olyasmiket, hogy „ha pénzről van szó, véget ér a barátság”, vagy „a pénz tönkreteszi a jellemet”. Pénzhiányunk okai megszületé­sünkig nyúlnak vissza, ugyanis már akkor meghoztuk legalapvetőbb döntéseinket, mint például hogy „sosincs belőle elég” (mondjuk, oxigénből) vagy „a megélhetésért meg kell küzdeni” és hasonlók.

 

Rebirthing gyakorlat: A húsz összekapcsolt lélegzetvétel

A rebirthing egyik klasszikus légzőgyakorlata, a húsz összekapcsolt lélegzetvétel. Elég, ha az ember naponta egyszer elvégzi. Aki egy éven keresztül következetesen naponta egyszer elvégzi ezt a gyakorlatot, nagyon sokat meg fog tudni a lélegzés titkáról, és közben légzési szokásai is megváltoznak. A gyakorlat mindössze fél percet vesz igénybe, de roppant hatásos, és újult erővel tölti el az embert. Csupán négyszer öt léleg­zetvétel az egész.

  • Vegyünk négy rövid lélegzetet.
  • A négy rövid után vegyünk egy jó mély lélegzetet.
  • Háromszor ismételjük meg a négy rövid és egy mély lélegzetet, ami összesen húsz lélegzetvételt jelent.
  • A ki- és belégzés folyamatos legyen, mintha a húsz lélegzetvétel valójában egyetlen lélegzet lenne, vagyis a ki- és belégzések között ne tartsunk szünetet.

Lélegzetünk áramoljon szabadon, sem a ki-, sem a belég­zést ne erőltessük. Lehet, hogy kicsit szédülni kezdünk, vagy enyhe bizsergést érzünk majd a tenyerünkben. Mivel rosszak a légzési szokásaink, nem vagyunk hozzászokva ennyi energiához. Ne siessük el, nyugodtan hagyjuk abba a gyakorlatot. Várjunk néhány napig, és csak azután ismé­teljük meg. Látni fogjuk, hogy a rebirthing gyakorlat egyre könnyebben megy, ugyanakkor pedig egyre életerősebbek leszünk.

 

Forrás: Konrad Halbig – Karin Schnellbach

Pin It on Pinterest