Vagy a test uralja az elmét?
Képzeld el például, hogy édesanyád imádott szenvedni, te pedig hosszú évek alatt, anélkül hogy tudatában lettél volna, megfigyelted, hogy ezzel a viselkedésmintával mindig elérte, hogy megkapja, amit akar. Tegyük fel továbbá, hogy neked magadnak is volt már pár olyan élményed, amelyek jókora szenvedést okoztak. Ezek az emlékek máig is bizonyos érzelmi reakciót váltanak ki belőled, amely egy konkrét személyre, helyre és időpontra irányul. Éppen eleget rágódtál a múlton ahhoz, hogy az ilyen emlékek könnyedén, akár automatikusan felbukkanjanak benned. Most képzeld el, hogy már húsz éve gyakorlod, hogyan gondolkodj és érezz, hogyan érezz és gondolkodj a szenvedéssel kapcsolatban.
Sőt, ami azt illeti, már arra sincs szükség, hogy a múltbeli eseményre gondolj, mert anélkül is ki tud benned alakulni az érzés. Visszatérő gondolataiddal és érzéseiddel memorizáltad a szenvedést- nemcsak azokkal, amelyek ehhez a konkrét eseményhez köthetők, hanem azokkal is, amelyek más eseményekhez kapcsolódnak. A magadról és az életedről alkotott gondolataid érzelmi színezetet kapnak, mert áldozatnak érzed és sajnálod magad.
Ha ugyanazokat a gondolatokat és érzéseket ismételgeted, amelyeket több mint húsz éven át dédelgettél, akkor a tested már teljesen arra van kondicionálva, hogy szinte tudatos gondolkodás nélkül emlékezzen a szenvedés érzésére. Mostanra ez tűnik természetesnek és normálisnak. Ez vagy te. És valahányszor megpróbálsz megváltoztatni valamit magadban, úgy fogod érezni, hogy az új út, amelyre ráléptél, visszakanyarodik hozzád, és máris megint a régi énednél vagy.
A legtöbb ember viszont nincs tisztában azzal, hogy amikor valamilyen erős érzelmi töltettel bíró élményt idéznek fel magukban, arra késztetik az agysejteket, hogy pontosan ugyanabban a sorrendben és mintázatban tüzeljenek, mint korábban. Ezáltal egyre jobban megerősödnek a régi áramkörök, és egyre szilárdabbá válik az agy rögzült huzalozása.
Ráadásul ugyanazok a vegyületek termelődnek a testben és az agyban (különböző mértékben), mintha újra átélnék ugyanazt az élményt. Ezek a vegyületek arra tanítják a testet, hogy még jobban emlékezetébe vésődjön az adott érzés. A gondolkodásból és az érzésből származó vegyületek, valamint az együtt tüzelő és összekapcsolódó idegsejtek arra kondicionálják az elmét és a testet, hogy véges számú automatikus programot hajtson végre.
Képesek vagyunk rá, hogy egy-egy elmúlt eseményt újra meg újra átéljünk, életünk során akkor több ezerszer is. Ez az öntudatlan ismétlés szoktatja rá a testet, hogy emlékezzék arra a bizonyos érzelmi állapotra – legalább annyira vagy még jobban, mint a tudatos elme. Amikor a test jobban emlékszik valamire, mint a tudatos elme – vagyis amikor a test válik elmévé azt szokásnak hívjuk.
A pszichológusok szerint mire elérjük harmincötödik életévünket, egész sor viselkedést, attitűdöt, meggyőződést, érzelmi reakciót, szokást, képességet, asszociatív emléket, kondicionált választ és észlelésmintát alakítunk ki magunkban, amelyek be vannak programozva a tudatalattinkba. Immár ezek a programok irányítanak minket, hiszen a test vette át az elme szerepét: a test elmévé vált.
Ez azt jelenti, hogy ugyanazokat a gondolatokat gondoljuk, ugyanazokat az érzéseket érezzük, ugyanúgy viselkedünk, ugyanazokban a dogmákban hiszünk, és ugyanúgy észleljük a valóságot. Mire életünk feléhez érünk, énünk 95 százaléka öntudatlanul és automatikusan futó programmá válik – autót vezetünk, fogat mosunk, túlesszük magunkat, ha stresszelünk, aggódunk a jövőnk miatt, kritizáljuk a barátainkat, panaszkodunk a sorsunkra, hibáztatjuk a szüleinket, nem hiszünk magunkban, és ragaszkodunk a krónikus boldogtalansághoz, hogy csak néhány dolgot említsek.
