A sikernek is vannak ciklusai. Életciklusok, amikor bizonyos dolgok megjelennek az életedben, s te gyarapodsz; és életciklusok, amikor eltűnnek dolgok az életedből vagy megsemmisülnek, és neked el kell őket engedned ahhoz, hogy helyet teremts a fölbukkanó újaknak; hagynod kell, hogy megtörténhessen az átalakulás.

Ha ezen a ponton görcsösen kapaszkodsz vagy ellenállsz, az azt jelenti, hogy nem vagy hajlandó együtt úszni az élet áramlatával, s ezért szenvedés vár rád. Szükség van a szétesésre ahhoz, hogy valami új kezdhessen növekedni. Az egyik feltételezi a másikat. A spirituális felismeréshez nélkülözhetetlen a lefelé ívelő életciklus. Valamilyen szinten hatalmas kudarcot kell elszenvedned, illetve nagy veszteséget vagy fájdalmat kell átélned ahhoz, hogy a lelki dimenzió felé fordulj.

Az is megtörténhet, hogy épp sikered válik számodra üressé és értelmetlenné, és így kudarcként szembesülsz vele. Minden sikerben benne rejlik a kudarc, mint ahogy a kudarcokban is ott lapul a siker. Ebben a világban előbb-utóbb természetesen mindenki „kudarcot vall”, és minden eredmény végül semmivé válik. Minden forma mulandó. Mindemellett te nyugodtan lehetsz aktív, és élvezheted az új formák és körülmények manifesztálását, megteremtését, de többé már nem azonosulsz velük! Éntudatodhoz már nincs szükséged rájuk. Nem ők az életed. Ők csak az élethelyzeted.

Egy-egy életciklus időtartama néhány órától néhány évig terjedően bármennyi lehet. Vannak nagy életciklusok, és azokon belül kisebbek is. Sok betegség például abból születik, hogy az illető az alacsony energiájú életciklusával küzd, holott az létfontosságú a regenerálódása szempontjából.

A cselekvés kényszere és a hajlam, hogy önértékelésedet és identitásodat olyan külsőségekből eredeztesd, mint az eredményeid, mindaddig elkerülhetetlen illúzió, amíg te az elméddel azonosulsz.

Ez nehézzé vagy lehetetlenné teszi számodra, hogy elfogadd a életciklusokat, és azokat is létezni engedd. A szervezet intelligenciája ilyenkor önvédelemből átveheti az irányítást, és betegséget teremthet, hogy megállásra kényszerítsen, és így a szükséges regenerálódás megtörténhessen. Amíg egy állapotot elméddel „jónak” ítélsz, akár valamilyen kapcsolatról, tulajdonról, társadalmi szerepről, helyről vagy a testedről van is szó, addig az elme rátapad arra, és azonosul vele. A dolog boldoggá tesz, hatására jó érzés keletkezik benned, és az részévé válhat annak, aki vagy, illetve akinek gondolod magad.

Ám semmi sem marad fenn ebben a dimenzióban, ahol mindent felfal a moly és a rozsda! Vagy véget ér, vagy megváltozik, vagy ellentétes pólusába fordul át. Ami tegnap vagy tavaly még jó volt, hirtelen vagy fokozatosan rosszá válik. Ugyanaz az állapot, amely boldogító volt, ettől kezdve boldogtalanná tesz. A ma bősége holnapra üres „fogyasztásizmussá” válik. A boldog esküvő és nászút fájdalmas válásba vagy boldogtalan együttélésbe torkollik. Vagy valami eltűnik az életedből, és annak hiánya tesz boldogtalanná.

Az elme nem tudja elfogadni, ha egy olyan állapot vagy helyzet megváltozik vagy eltűnik, amelyhez hozzátapadt, s amellyel azonosult. Görcsösen fog kapaszkodni az eltűnő dologba, és ellenállni a változásnak. Számára ez majdnem olyan, mintha valamelyik végtagodat akarnák amputálni.

Ez azt jelenti, hogy boldogságod és boldogtalanságod valójában egy. Csupán az idő illúziója választja külön ezeket. Ha nem állsz ellen az életnek, akkor a kegyelem, az ellazultság és a könnyűség állapotában vagy. Ez az állapot már nem függvénye annak, hogy miként mennek a dolgok, jól vagy rosszul. Szinte paradoxon, mégis az tapasztalható, hogy ha megszűnik a formától való belső függésed, akkor életed általános feltételei — a külső formák — hajlamosak óriási mértékben javulni!

Azok a dolgok, emberek és helyzetek, amelyeket boldogságodhoz szükségesnek tartottál, immár küzdelem és erőfeszítés nélkül érkeznek meg életedbe, s te szabadon élvezheted és értékelheted őket — amíg tartanak. Persze ezek a dolgok is elmúlnak, a ciklusok jönnek és mennek, de a függőség megszűntével már nem él benned félelem a veszteségtől. Az élet nyugodtan áramlik. A valamilyen másodlagos forrásból származó boldogság sosem mély. Az csupán sápadt visszfénye a Lét örömének, annak az eleven lelkibéke-érzésnek, amelyre rálelsz, amint belépsz a nem ellenállás állapotába.

A Lét túljuttat az elme poláris ellentétein, és többé már nem függsz a formától. Ha körülötted minden összedőlne és szétmorzsolódna, még akkor is lelki békét éreznél, mélyen, belül. Lehet, hogy boldog nem lennél, de békés igen.

Forrás: Eckhart Tolle – A most hatalma a gyakorlatban