Pszichokinézis

Az egyik legismertebb és legszélesebb körben vizsgált paranormál jelenség a pszichokinezis.

 

A pszichokinézis a szellem azon képessége, hogy hatni tud a fizikai anyagra, át tudja alakítani, el tudja mozdítani. Sok komoly, tár­gyilagos kutató vizsgálta a pszichokinézist,  amelynek nagy előnye, hogy mivel a jelenség fizikai válto­zást eredményez, tudományos kísérletekkel el­lenőrizhető, mérhető, figyelhető működés köz­ben. Széles körben publikált és vitatott pszichokinetikus jelenség a fémhajlítás.

A fémtárgyak megmagyarázhatatlan eltorzu­lásáról szóló feljegyzések legalább a XVIII. szá­zadig visszanyúlnak. Egy poltergeist jelenséggel kapcsolatban említették meg, hogy  ” a gombos­tűk mindenféle fantasztikus alakba csavarod­tak”. Egy 1879-es amerikai eset alanyai arról számoltak be, hogy kezükben a kanalak “hirte­len megcsavarodtak”. De egészen Uri Geller 1972-es színre lépéséig váratott magára a pszichokinézis, a pszichokinetikus fém­hajlítás tanulmányozása.

Uri Geller 1972 és 76 között 17 különböző, ellen­őrzött laboratóriumi kísérletben vett részt. Dr. George Owen, a torontói New Horizons Re­search Foundation kutatója szerint Geller valódi, paranormál képességekkel rendelkezik. Eldon Byrd, az amerikai haditengerészet maryland-i kutató­központjának munkatársa kijelentette, hogy la­­boratóriumában Geller szigorú ellenőrzés mel­lett utánozhatatlanul hajlította meg a fémtár­gyakat. Öt hivatásos bűvész is tanúsította, hogy amit Geller csinál, az nem közönséges színpadi mágia.

 

(Kísérletek Uri Geller-rel (Stanford Research Institute, 1973)

Geller 1973-as TV-bemutatkozása után Ang­liában valóságos fémhajlító járvány tört ki, el­sősorban a gyerekek és a tizenévesek körében. Néhányuknak csak egy új játék volt, amit ha­mar el is felejtettek, vol­tak köztük azonban olyanok is, akiket bátorí­tott. 1974-ben a tizennyolc éves Matthew Manning, aki épp akkor ért egy poltergeist szakasz végére, 21 tudós előtt tartott bemutatót rendkí­vüli fémhajlító képességéből. A kutatók között volt a Nobel-díjas Brian Josephson professzor és a kitűnő pszichiáter, Dr. Joel Whitton is, és sikerült azonosítaniuk egy addig ismeretlen agyhullám mintát, amely a pszichokinézis tevé­kenységgel összefügg.

 

A Nature-ben (1975. április 10.)  társszerzőként jegyzett cikkében leírja, hogy a pszichokinetikus jelenség nem jön létre addig, amíg minden résztvevő ellazult állapotba nem kerül. A pszichokinézis a tudattalan elme funkciója, és a túl sok akaratlagos erőfeszítés megzavarná a folyamatot, ahogy a feszültség, a kétkedés vagy ellenségesség at­moszférája is. Szerinte a pszichokinézis kutatójának úgy kell viselkednie, mint a gyógytornásznak, amikor betegét bátorítja, hogy sérült lábát újra használni kezd­je, ahelyett, hogy kijelentené, nem fog menni.

J. B. Hasted, a Londoni Birkbeck College fizika tanszékének vezetője volt az első, aki hosszú, alapos vizsgálatsorozatba kezdett a fémhajlítással kapcsolatban. Különleges képes­ségű gyerekeken hajtott végre vizsgálatokat la­boratóriumában és a gyerekek otthonában. Vizsgálatait a hagyományos kutatási metodi­kával kezdte, de hamar felismerte, hogy a pszi­chokinézis sok finom összetevő­től függ. Például nagyon lényeges a laboratóri­um pszichológiai légköre, mint ahogy a kísérleti alany és a kísérletvezető szellemi állapota is döntő tényező. Felismerte, hogy a fémhajlítókat nem kísérleti nyúlként, hanem munkatárs­ként kell kezelnie.

Ki kellett zárni a csalás lehetőségét, ennek érdekében Hasted olyan kísérleteket végzett, amelyben a fémtárgyhoz feszültségmérőt és ki­írót kapcsolt. És, ami még fontosabb, a kísérleti nem nyúlhattak hozzá a tárgyhoz. Három fiatal kollégája hamarosan maga is létre tudta hozni a grafikonon a feszültség jeleit. Ezek a jelek egyáltalán nem hasonlítottak azokra, amelyeket a fémek normális fizikai erővel való hajlítása okoz.

 

 

Hasted “megoldhatatlan” feladatok elé állította a kísérleti személyeit, üveggömbbe zárt kiegyenesített gémkapcsokat kellett összegyűrni­ük, olyan fémötvözetből készült szalagot kellett meghajlítaniuk, amely normális erőhatásra inkább törik, mintsem hajlik. A fiatal alanyok ennek a kihívásnak is meg tudtak felelni, számos hajlítást végeztek, egyikük pedig deformált négy “hajlíthatatlan” szalagot pusztán azáltal, hogy a zsebében érintetlenül hagyta őket öt percig.

1976 decemberében Hasted a Journal of theSociety for Psychical Research hasábjain a következőket írta: Meggyőződésem, hogy tudom bizonyítani a fémhajlítás valódiságát. A kísérleti személyek számos alkalommal ,megoldhatat­lan’ feladatokat hajtottak végre, törékeny fé­met hajlítottak meg, és mindezt nemcsak szemtanúk, hanem műszeres rögzítés igazolja.

Egy évvel később, ugyanebben a folyóirat­ban a 17 éves Nicholas Williams-el folytatott tizenhárom kísérletéről számol be. A sorozat legeredményesebb tesztjében a műszerek jelez­ték három, külön-külön dróton függő kulcs egyidejű feszültségét, sőt két fémtárgy is meg­hajlott az épület két másik emeletén, a labora­tóriumtól kilenc méterre. Hasted videofelvéte­leket is mellékelt a bizonyítékaihoz, melyeken látható, ahogy fémtárgyak hajlanak meg anél­kül, hogy bárki érintené őket. Sikerült tehát bebizonyítani, hogy a fémhajlítás valóban léte­ző jelenség és nem szemfényvesztés.

 

Forrás: The Unexplained