Tömeghisztéria

A tünetek gyakran egy súlyos betegség szimptómáit mutatják. Ám a tömeghisztéria gyorsabban terjed, mint bármely ismert fertőzés.Hogyan lehetséges ez? Lehet, hogy kapcsolatban áll az ESP valamilyen formájával?

A tömeghisztéria kitörésének a világ szá­mos pontjáról érkező jelentései, vala­mint a témában végzett nem túl jelentős mennyiségű kutatás azt sugallja, hogy néhány, a tömeghisztériával kapcsolatos régóta elfogadott feltevést felül kell vizsgálni. Pontosabban három szempontot kell újra megvizsgálni.

Először, hiba lenne a hisztériát önáltatásnak tekinteni. Sokkal jobb meghatározás az „össze­roppanás”, amely – legyen fizikai vagy idegi – egyfajta védelmet nyújthat egy elviselhetetlen helyzetben azzal, hogy általa az áldozat kikerül ebből a helyzetből. így néha ugyanazt a fontos szerepet töltheti be, mint egy olvadóbiztosíték egy elektromos hálózatban.

Másodszor, a hisztéria tünetei nem szükség­szerűen azok, amelyeket a kifejezéshez kapcso­lunk. Általánosságban, a tünetek olyan formá­ban jelennek meg, amelyeket a kitörés környeze­tében az összeroppanás normális jellemzőinek tartanak.

Harmadszor, a „hisztériát” nem szabad úgy venni, mintha az áldozatnak valójában semmi baja sem lett volna. Ellenkezőleg, a hisztéria kitörései azt mutatják, hogy gondosan ki kell vizsgálni, hogy a tömeghisztéria miért, milyen formákban jelentkezik.

Tehát, mi az az erő, amely emberek csoportja­in uralkodik el, és „összeroppantja” őket, majd a tünetek olyan skáláját idézi elő, ami különböző körülmények közepette jelentős eltéréseket mu­tathat, de amelyek teljesen egységesek egy adott kitörés során? Más szavakkal, mi a „pszichikai” fertőzés természete – egy olyan jelenségé, amely egyes vagy akár több száz ember azonos időben és hasonló módon bekövetkező „összeroppaná­sát” okozhatja, még úgy is, hogy ezek az embe­rek nem is látják egymást, tehát az utánzást ki lehet zárni?

Amikor ilyen problémával kerülünk szembe, érdemes visszatekinteni az ember fejlődésére, megvizsgálni, hogy vannak-e párhuzamok. Eb­ben az esetben vannak.

A legalacsonyabb szintű kommunikáció, úgy  tűnik, a sejtek között zajlik. Supernature (Termé­szetfeletti természet) című könyvében Lyall Wat- son leírja a közönséges szivacs — természetes életterében, az óceánban található sejtcsoportok — különös képességét, hogy ha­sonló alakban újra tudja magát építeni, ha el­pusztítják. „Vannak olyan szivacsok, amelyek átmérője néhány láb, és mégis, ha feldaraboljuk őket és átpréseljük egy selyemdarabon, hogy minden egyes sejtet elválasszunk a szomszédjá­tól, a kocsonya hamarosan összeáll, és újra felé­píti magát, majd megjelenik a teljes szivacs” — írja Watson.

The Sóul of the White Ant (A fehér hangya lelke) című könyvében, Eugéne Marais dél-afrikai tudós leírja a hangyacsoportokkal végzett kísérleteit. Kiderült, hogy bár a hangyák bizo­nyos csoportjai és egyének is különböző időben — etették a királynőt, összegyűjtötték és elraktározták szá­mára az élelmet, éléskamrát építettek vagy éppen a betolakodókkal hadakoztak — mégis, minde­gyikük tevékenységét az a valami irányította, amit — jobb szó híján – „léleknek” nevezett el.

 

Madarat tolláról

A seregélyek viselkedése jól példázza a kollektív viselkedést. Seregélyek ezrei fészkelnek London­ban, de a nappalokat vidéken töltik, ahol több élelemhez juthatnak. Este, egy bizonyos idő­pontban London környékéről a seregélyek megindul­nak hazafelé, így nap mint nap radaron lehet követni a madárrajokat, amint reggel kirepül­nek, este pedig hazatérnek. A seregélyek csoportos viselkedése repülés közben még feltűnőbb. Nem követnek egy ve­zért, hanem a raj úgy csapdos ide-oda, mintha a Marais által „léleknek” nevezett valami irányíta­ná őket.

E viselkedés legésszerűbb magyarázata az le­het, hogy ez a viselkedés egy olyan kommuniká­ción alapul, amely a fejlődés korai szakaszában alakult ki. A hangyák esetében ez a diverzifiká­ció egyik formája volt, amelynek révén a közös­ség mint egész tudott fennmaradni úgy, hogy a közösségen belüli egyes csoportok különböző feladatokat láttak el. A madarak esetében ez olyan védelmi mechanizmussá alakult, amelynek révén hatalmas madárrajok csoportos irányítás­sal repülnek.

Így, lehetséges-e, hogy a tömeghisztéria egy hasonló, kollektív emberi ösztön maradványa-egy olyan fejlődési tulajdonságé, amely mostan­ra már tovább élt, mint hasznossága?

Ez valószerű feltevésnek látszik, bár ezzel még mindig nem járunk közelebb ahhoz, hogy meg­tudjuk, milyen módon történik a tünetek átvitele egy tömeghisztéria kitörése esetén. Ezzel kapcso­latban a legígéretesebb kutatások a feromonok, vagyis szabadon úszó illatmolekulák irányába történtek. A feromonok felfedezése adott ma­gyarázatot arra a módra, ahogy egy-egy faj hí­méi a tüzelő szuka körül csoportosulnak.

The Group (A csoport) című regényében Mary McCarthy azt állította, hogy a közeli kapcsolat­ban álló nők hajlamosak arra, hogy egy időben menstruáljanak; a Harvardon és máshol végzett kísérletek bebizonyították, hogy ez igaz. A szo­batársak mentruációs ciklusa szinkronizálódik csakúgy, mint azon barátnőké, akik sokat van­nak együtt. A kutatások szerint a feromonok az első számú „felelősök”. Ám ha a feromonok egy kommunikációs csatorna szerepét töltik be az ilyen esetekben, akkor nem lehetséges-e, hogy ugyanezt a szerepet töltik be olyan járványok esetében, amelyekről eddig azt hittük, hogy csu­pán fertőzés révén terjedhetnek?

Egy izgalmas kutatási program során Fred Hoyle és Chandra Wickramasinghe kimutatta, hogy — a közhiedelemmel ellentétben — az inf­luenza nem feltétlenül az emberek közötti köz­vetlen kapcsolat útján terjed. Ezt a tényt már világszerte felismerték, mivel a nagyméretű jár­ványok nem azt a feltételezett „útvonalat” köve­tik, mintha a közvetlen fertőzés lenne a járvány terjedésének egyedüli módja. Ugyanezt a jelenséget megerősítették az angliai Sa- lisbury-ben felállított Közönsé­ges Megfázást Vizsgáló Egység kutatásai is. A köhögések és a tüsszentések tűnnek első számú gyanúsítottnak, de nem mindig ők a ludasak.

 

A feromon-kapcsolat

Akkor hát milyen más utakon terjedhetnek a járványok? Egy alternatív elmélet szerint a víru­sok állandóan jelen vannak mindenhol, de ellen tudunk állni nekik, egészen addig, amíg a feromonok járványt nem jeleznek.

A feromonok csak a felfedező út egy részéig visznek el minket. Eugéne Marais, aki nem is hallott még a feromonokról, meggyőződéssel vallotta, hogy a hangyakommunikáció titka az illatokban rejlik. Elég képzelőereje volt ahhoz, hogy rájöjjön, hogy a szóban forgó illat nem egészen olyan, mint amire mi gondolunk. Szerin­te félrevezető, ha gáz vagy mikroszkopikus ré­szecskék jelenlétét feltételezzük. „Az illat nem pusztán fizikai anyag. Egy szobát be lehet illato­sítani tíz évre egyetlen darab pézsmával, amely­nek ezalatt nem fog csökkenni a súlya.” Úgy vélte, hogy az illatot úgy kell felfogni, mint „hul­lámokat az éterben”.

Marais elméleteinek nagy részét a modern ku­tatások már túlhaladottá tették, de következteté­sei még mindig meglepőek. Tuning in to Natúré (Ráhangolódva a természetre) című könyvében ₍ a Floridai Egyetem munkatársa, Philip S. Callahan követte Marais feltételezéseit, és ugyanarra a következtetésre jutott: a hangyakommunikáci­óban szereplő érzékelési mechanizmus nem „egyenesen” az illatok révén működik. Szerinte a rovarok elektronikus úton „szagolnak”, úgy, hogy ráhangolódnak a keskenysávú infravörös sugárzásra. Ha ez igaznak bizonyul, és Callahan bizonyítékokkal tudja alátámasztani elméletét, akkor felül kell vizsgálni a járványok terjedéséről szóló hagyományos nézeteket.

Számos komoly betegség természete még min­dig bizonytalan: ezek között szerepel az epilep­szia, a. légionárius-fertőzés (tüdőgyulladáshoz hasonló, sokszor végzetes lefolyású fertőző be­tegség, amelyet először 1976-ban figyeltek meg egy csoport veterán katonánál), a Parkinson-kór és a szklerózis multiplex. A mai napig a fertőzé­sek terjedésének okai és módjai irányában vég­zett kutatások súlypontja a közkedvelt biológiai tényezőkre összpontosul: baktériumokra, víru­sokra, biokemikális zavarra vagy toxikus anya­gokra. Ám eddig ezek a kutatások kevés ered­ményt tudtak felmutatni.

A kutatók időről időre találnak valamit, ami­ről azt hiszik, hogy az az ok – és diadalittasan dicsekszenek vele. Ám, hamarosan újabb víruso­kat fedeznek fel – vagy a gyanús vírust teljesen egészséges emberek szervezetében is felfedezik. Az a nézet, hogy a betegségeket mindig vírusok okozzák, számos szempontból kezdi elveszíteni hitelét. Helyette ma már valószínűnek tűnik, hogy a vírusok szerepe inkább a fosztogatókhoz hasonlít, akik akkor kezdenek tevékenykedni, amikor a törvény és a rend – ebben az esetben az emberi test egészséges és normális működése – leáll.

De mi okozza ezt a leállást, amelynek eredmé­nye a járvány? A válasz természetesen az, hogy ezt még nem lehet tudni. A tömeghisztéria alapos tanulmányozása közelebb vihet minket a magya­rázathoz.

Vajon a feromonok váltják-e ki azokat a reakciókat, amelyeknek járvány az eredménye? Vagy inkább az űrből a Földre érkező baktériumok felelősek a fertőzésekért, mint ahogy Hoyle és Wickramasinghe állította? Vagy létezik valami­féle, eleddig fel nem fedezett pszichokinetikus erő – ami gyakran előfordul a szellemjárásról vagy poltergeist-aktivitásról (poltergeist = han­gokat, zajokat és tárgyak elmozdulását előidéző szellem) szóló jelentésekben -, amely hatással van a csoportokra?

A tömeghisztéria komolyabb és szisztematikusabb vizsgálata nemcsak ezekre a kérdésekre adhat választ, hanem a fertőzésekkel kapcsola­tos tévhitekre vagy félreértésekre is. Ugyancsak segítheti azokat a biológusokat, akik tanácstala­nul állnak az állatok, madarak és rovarok visel­kedése területén végzett kutatások során felbuk­kanó jelenségekkel szemben, valamint azokat a pszichológusokat is, akik azokat a módokat ta­nulmányozzák, amelyeken férfiak és nők kommunikálnak egymással úgy, hogy a hétköznapi érzékszervek használata lehetetlenségnek tűnik.

 

ESP-kapcsolat?

1944-ben, furcsa balesetek járványa ütötte fel a fejét egy kisvárosban, az amerikai Muldoonban. Úgy kezdődött, hogy egy nő jelentette a rendőrségnek, hogy minden ok nélkül odament hozzá egy férfi, és valamilyen gázzal lefújta a lábait, amitől azok mintha megbénultak volna. Az esetet közölte a helyi újság is. Hirtelen tömegesen fordultak elő hasonló esetek a városban. Egyetlen elkövetőre gyanakodott a rendőrség, de soha nem tudták elfogni a „Muldooni fantom – aneszteziológust”, akinek megvolt az a különös képessége, hogy egyszerre több nőt tudott lefújni a város különböző pontjain. A különös támadások elkövetője továbbra is szorgosan tevékenykedett. Amikor azt találták ki, hogy a lebénulási járvány valójában tömeghisztéria, csökkent a bejelentések mennyisége.

Ez az eset érdekes hasonlóságot mutat jó néhány különös jelenségről szóló jelentéssel. Általában, akik ilyen eseteket jelentenek be, mindig azt állítják, hogy nincs tudomásuk hasonló esetekről. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy gyorsan terjednek a hírek, csakúgy mint a tömeghisztéria kitörésének más eseteiben, egy olyan, rejtélyes „pszichikai fertőzés” révén, amelynek lehet, hogy van valami köze azokhoz a rejtélyes kommunikációs módszerekhez, amelyek a telepátia és a gondolatolvasás alatt műkődnek.

 

Egy emberként

1980-ban, miközben egy rézfúvós verseny folyt Nottinghamshire szívében, mintegy 250 diák hirtelen összeesett, remegés, kábultság és hányás kíséretében. Az ételmérgezés lehetőségét kizárták, és végül hivatalosan is bejelentették, hogy tömeghisztéria robbant ki. A legmeglepőbb azonban az volt, hogy a kisbabák is a hatása alá kerültek. Úgy tűnik, hogy néha ezek a járványok tudatalatti utánzásnak tudhatok be.

Floridában például, egy délután egy általános iskola több mint 70 tanulója – főleg lányok – hirtelen rosszul lett, fejfájás, gyomorfájás és légszomj kíséretében. Néhányukat még kórházba is kellett szállítani. Ebben az esetben sem találtak semmilyen ismert vírust. A téma egyik kutatója kiderítette, hogy a „járvány” azután kezdődött, hogy egy 11 éves kislányt, aki elájult, hordágyon vittek ki a teremből. A kutató szerint a kislány iskolatársainak reakcióit a tömeghisztéria okozhatta. Vélhetően nem egészen váratlanul, a szülők többsége elég drámaian reagált erre a valóban szokatlan diagnózisra, mivel a gyermekek mentális bizonytalanságát sugalmazta.

The Crowd (A tömeg) szerzője, Gustave le Bon szerint tömegben az ember intellektuális kontrollja legyengül, ugyanakkor az ösztönök, a szenvedélyek és az érzelmek felerősödnek. Szerinte ezért van az, hogy számos ember tömegben úgy viselkedik, ahogy egyedül valószínűleg nem viselkedne. Bizonyos fokig ez magyarázatot adhat az úgynevezett pszichikai járványokra.

 

Forrás: The Unexplained