Életünket elárasztja a kommunikáció, szöveges üzenetek, e-mailek, telefonhívások, internet. Millió cikket olvastunk, amelyek emlékeztetnek bennünket, mennyire függők vagyunk ezektől a dolgoktól, mégis nehéz kiszabadítani magunkat ezeknek a zavaró tényezőknek a karmai közül.
Talán itt az ideje, hogy mérlegeljük az egyedüllét előnyeit, és időt szakítsunk arra, hogy elszigeteljük magunkat összekapcsolt világunk végtelen értesítéseitől.
Egyedüllét = együtt lenni a gondolatokkal
A Science folyóiratban 2014-ben megjelent tanulmány szerint a legtöbb ember inkább felidegesíti magát, mintsem hogy zavartalanul együtt legyen a gondolataival. Az emberek többsége nem élvezi az egyedüllétet, nem képesek arra, hogy egyszerűen csak elmélkedjenek, gondolkodjanak. Annyira hozzászoktak a rengeteg ingerhez, ami éri őket a mindennapok során, hogy a legtöbben a csendes elvonulást, gondlkodást unalmasnak találják.
Miért olyan nehéz befelé figyelni, és elzárni a külső ingereket? Az egyik elmélet azt állítja, hogy ez egy evolúciós túlélési mechanizmus. A szkenner hipotézisként ismert jelenséggel kapcsolatban a kutatók úgy vélik, hogy emlősként úgy fejlődtünk, hogy figyelemmel kísérjük környezetünket a veszélyek és lehetőségek szempontjából. Ezért agyunk időpocsékolásnak tekinti a semmittevést.
De tovább fejlődtünk, mint az egyszerű emlősök, amelyek természetes ösztönök alapján viselkednek, vagy legalábbis képesek vagyunk túllépni ezen ösztöneinken, ha tudatosan úgy döntünk. Ez választja el az embert a vadállattól.
Mit tehet tehát az átlagember, hogy elkerülje az ingerekkel telített társadalom zűrzavarát?
A technológiáról való leválás
Hányszor álltál már sorban a boltban, vagy ültél egy váróteremben a közösségi médiát görgetve, mielőtt rájött,él hogy szinte semmi sem maradt meg abból, amit éppen láttál vagy olvastál? Gondolj erre, amikor legközelebb lazán lapozgatod a Facebookot vagy az Instagramot, próbálj emlékezni arra, amit öt bejegyzéssel azelőtt láttál.
Sajnos kapcsolatban kell maradnunk – elvárják tőlünk. De ha minden nap egy egész órát szánunk arra, hogy megszabaduljunk ezektől a kapcsolatoktól, a pszichológiai előnyök meglepőek lehetnek.
A következő lépés az, hogy egyedül ülj a „majomelméddel” – ahogy a buddhisták hivatkoznak rá – és menj befelé. Akik szívesen töltenek el 15 percet „semmittevéssel”, gyakran tapasztalnak meditációt. A meditáció és az éberség első akadálya, hogy megtanuljuk elfogadni a gondolatok és vélemények végtelen áramlását, amelyek telezsúfolják az elménket, és ez nem könnyű.
Érzékszervi deprivációs (ingermegvonásos) tartályok
John C. Lilly 1954-ben találta fel a szenzoros deprivációs tartályt, hogy megpróbálja elszigetelni az elmét minden külső ingertől. Lilly érdeklődött a pszichénk mélységeinek tanulmányozása iránt, és élete során gyakran meghaladta a tudat számos birodalmát. Satori buddhista felvilágosodási koncepciója alapján még egy skálát is kidolgozott hozzá.
Napjainkban az érzékszervi deprivációs tartályok népszerűsége robbanásszerűen megnőtt, különösen az elmúlt évtizedben. A több száz kiló sóval megtöltött tartályok maximális felhajtóerőt tesznek lehetővé, és jellemzően koromsötétek. A felhasználók súlytalanságot tapasztalnak, ahol a fizikai érzékelés eltűnik, és csak az elme marad.
A legtöbben kellemesnek és terápiásnak tartják a tartályokat; az önvizsgálat, a meditáció és a nyugalom környezetének. Az összes érzékszervi észlelés elhagyása pszichedelikus élményekhez és mélyreható személyes belátáshoz vezethet. A sötét vízkádban lebegés kizárja a technológiai figyelemelterelést, és kikényszeríti a majomelmével való konfrontációt.
Visszavonulások és elszigetelődés a társadalomtól
Azoknak, akiknek életüket megváltoztató eseményre vagy paradigmaváltásra van szükségük, egy kicsit több erőfeszítést kell fordítaniuk az egyedüllét megtalálására. A csendes elvonulások az egyik módja annak, hogy elszakadjunk a világtól, és egyre népszerűbbek a keleti spirituális gyakorlatok nyugati világban való térnyerésével. Az elvonulások résztvevői napokig vagy hetekig hallgatási fogadalmat tesznek, hogy befelé menjenek, miközben önfegyelmet is gyakorolnak.
Jesse Itzler a következő szintre emelte az egyedüllétett azzal, hogy ideiglenesen egy kolostorban élt New York állam felső részén. Itzler célja az volt, hogy radikálisan elszakadjon a modern társadalom káoszától és sikeres vállalkozóként felgyorsult életétől. Így két hetet töltött orosz ortodox szerzetesek egy csoportja között, akik napjuk nagy részét néma szemlélődéssel töltötték.
Első este 6 órakor Itzlert egy cellának nevezett szerény szobába vitték, ahol nem volt más, mint egy íróasztal és egy ágy. Azt mondták neki, hogy másnap reggel 7:15-kor álljon készen az imára, meditációra és elmélkedésre. Amikor megkérdezte, mit kell tennie addig – az előtte álló 13 órában – egyszerűen azt mondták neki, hogy gondolkodjon.
Itzlernek volt némi tapasztalata a meditációban, így kezdeti szorongásának és unalmának csillapítására így tett. Miután becsukta a szemét, és megpróbálta elhallgattatni az elméjét, Itzler azt hitte, órákon át meditált, mígnem az órájára nézett, és rájött, hogy még csak három és fél perc telt el. Így kezdődött élete leghosszabb két hete. Végül azt mondta, hogy a társadalomtól való elszakadás pozitív irányba változtatta, és javult a személyes kapcsolata feleségével, családjával és barátaival. De nem volt könnyű.
Nem számít, melyik módszer a legmegfelelőbb a számodra, az egyedüllét és a világtól való elszakadás tudományos előnye számtalan. Az egyedüllét bizonyítottan növeli a termelékenységet, fejleszti a mentális élességet, növeli az empátiát és megőrzi a kreativitást. Tehát akár úgy döntesz, hogy egy órát, napot, hetet vagy akár hónapokat szánsz arra, hogy megtaláld az egyedüllétet és újra kapcsolatba kerülj belső éneddel… tedd meg, még akkor is, ha nehéz.
