Sok gyerek táplál haragot és neheztelést a szülők iránt, aminek az oka gyakran a kapcsolatuk hiteltelensége.
A gyerek mélyen vágyik arra, hogy a szülő ott legyen számára, méghozzá emberi lényként, s nem holmi szerepként – függetlenül attól, hogy azt a szerepet a szülő mennyire lelkiismeretesen játssza. Lehet, hogy mindent tökéletesen teszel a gyerek érdekében, a tőled telhető maximumot nyújtod, de még a tőled telhető legjobb cselekvés sem elegendő.
A cselekvés történetesen sohasem elég, ha mellőzöd a valódi figyelmet, az éberséget. Az ego mit sem tud az éberségről, hisz végső soron a cselekvés az üdvözítő. Ha az ego tart a markában, akkor azt hiszed, hogy a tettek sokasága végül elegendő „cselekvést” produkál ahhoz, hogy a jövő egy pontján majd teljesnek érezhesd magad. Nem fogod. Csupán elveszel a cselekvésben, ami nem a tudatosságban gyökerezik, és ezért hiábavaló.
Hogyan hozhatja be a szülő a gyermekével való kapcsolatba a tudatosság állapotát?
A kulcs: adj a gyermekednek figyelmet! Kétféle figyelem létezik. Az egyiket elvárás alapú figyelemnek nevezhetjük. A másik az elvárásoktól mentes figyelem. Az elvárás alapú figyelem valamilyen módon mindig a cselekvéshez vagy az értékeléshez kötődik. „Elkészítetted a házi feladatodat? Edd meg a vacsorádat! Tedd rendbe a szobádat! Mossál fogat! Tedd ezt! Hagyd azt abba! Siess, készülj el!” „Mi a következő, amit tennünk kell?” Ez a kérdés meglehetőség pontosan tükrözi, hogy sok otthonban milyen családi élet zajlik. Elvárás alapú figyelemre persze szükség van, annak megvan a maga helye, ám ha a gyermekednek mindössze ezt nyújtod, akkor épp a legfontosabb dimenzió hiányzik, és a cselekvés – Jézus szavaival: „a világi gond” – teljesen elhomályosítja a tudatos létezést. Az elvárásoktól mentes figyelem elválaszthatatlan a tudatos élettől.
Hogy működik az elvárásoktól mentes figyelem?
Ahogy a gyerekedre nézel és figyelsz, ahogy őt megérinted, vagy ilyen-olyan dolgában segíted, éber, nyugodt és csöndes vagy, nem akarsz semmi mást, mint ahogy az a pillanat éppen van. Ily módon teret adsz a tudatos létezésnek. Abban a pillanatban, ha jelen vagy, nem a apa vagy a anya vagy. Te a figyelem, a csöndes nyugalom,az éberség, a jelenlét vagy, amelyik figyel, néz, érint, akár beszél is. Te a cselekvés mögötti tudatos létezés vagy.
Gyermeked „felismerése”
Emberi lény vagy. Mit jelent ez? Az élet uralása nem irányítás kérdése, hanem az emberi és a tudatos lét megélése közti egyensúly megtalálásának a kérdése. Anya, apa, férj, feleség, fiatal, idős; a szerepek, amiket játszol, a funkciók, amiket betöltesz, bármi, amit teszel: mindez az emberi dimenzióhoz tartozik. Valamennyinek megvan a maga helye, és azt tiszteletben is kell tartani, ám önmagukban azok nem elegendőek a kiteljesedett, valóban jelentőségteljes kapcsolathoz, illetve élethez. Önmagában az emberi sohasem elég, függetlenül attól, hogy mennyire keményen igyekszel, vagy mit érsz el. A másik rész: a tudatos lét megélése.
A tudatos lét a tudat rezdületlen, éber jelenlétében található meg: a tudatban, aki vagy. Az emberi létnek korlátai vannak. A tudatos lét korlátok nélküli. Az emberi és a tudatos lét nem különálló dolgok. Egymásba szövődnek.
Az emberi dimenzióban megkérdőjelezhetetlenül fölényben vagy a gyermekeddel szemben. Nagyobb és erősebb vagy nála, többet tudsz, és több mindent tudsz megtenni, mint ő. Ha csupán ezt a dimenziót ismered, akkor fölényben fogod érezni magadat a gyerekkel szemben, minimum tudattalanul. A gyerekkel pedig éreztetni fogod az alárendeltségét, minimum tudattalanul. Nincs egyenlőség a gyermeked és közted, mert a kapcsolatotokban csak a forma létezik, és a formában természetesen valóban nem vagytok egyenlők. Szeretheted a gyermekedet, de a szereteted csupán emberi szeretet lesz, vagyis feltételes, birtokló és hullámzó.
Csak az emberi léten túl, a tudatos létezésben vagytok egyenlők, és csak akkor lehet a kapcsolatotokban igazi szeretet, ha megtalálod magadban az elvárások nélküli, egomentes dimenziót. A jelenlét, aki vagy, az időtlen vagyok, felismeri önmagát a másikban, és a másik (adott esetben a gyermeked) szeretve – más szóval: „felismerve” – érzi magát. Szeretni azt jelenti: felismerni önmagadat a másikban. A másik „másságát” ekkor a tisztán emberi dimenzióra jellemző illúzióként látod már.
A szeretet iránti vágyódás, ami minden gyerekben ott él, valójában a felismerés iránti vágy – ám nem az emberi lét, hanem a tudatos Lét szintjén. Ha a szülők csak a gyerek emberi dimenzióját tisztelik, és figyelmen kívül hagyják a tudatos lényét, akkor a gyerek érezni fogja, hogy a kapcsolat nem teljes, hogy valami kulcsfontosságú dolog hiányzik, és fájdalom halmozódik fel benne, s néha még a szülő ellen irányuló, tudattalan neheztelés is. „Miért nem veszel észre?” A fájdalom vagy a neheztelés mintha ezt mondaná.
Amikor egy másik ember felismer, akkor ez a felismerés – mindkettőtökön keresztül teljesebben hozza a tudatos lét dimenzióját e világba. Ez a szeretet az, ami megváltja a világot. Ez természetesen ugyanúgy áll minden egyéb kapcsolatra is, nemcsak a szülő-gyermek kapcsolatra. Szokták mondani, hogy „Isten: szeretet”, ám ez nem teljesen pontos megfogalmazás. Isten az élet számtalan formájában és az azokon túl létező EGY ÉLET. A szeretet dualitást (kettősséget) feltételez: szerető és szeretett, alany és tárgy. A szeretet tehát az egység felismerése a kettősség világában. Ez Isten beleszületése az ember világába. A szeretet a világot kevésbé világivá, kevésbé sűrűvé, az eddiginél áttetszőbbé teszi az isteni dimenzió, maga a tudat fénye számára.
Trackback/Pingback