A parapszichológia elnevezést használjuk az okkult tudományok régi meghatározása helyett.
A parapszichológia kutatja azokat a még ismeretlen, vagy kevéssé ismert határterületeket, amelyek elválasztják egymástól az emberi elme normálisnak tekintett és kivételes vagy patologikus állapotait. (forrás: wikipédia)
A pszichológia sajnos nem ismerte fel és nem fogadta el valódi feladatát, hogy a természettudomány által elhanyagolt másik valósággal foglalkozzék. Ha a mi európai tudatunkban is olyan mélyen gyökerezne a kettősség törvényszerűsége, mint például a kínai gondolkodásban, akkor a pszichológia számára természetes lenne, hogy a pszichikumot mint az anyagi valósággal ellenpólust alkotó valóságrészt fogja fel, és kutatási módszerét összehangolja anyagának törvényszerűségeivel.
C. G. Jung életműve bebizonyította ugyan, hogy a fejlődés ezen útja nem csupán járható, hanem messzire elvezet, az egyetemeken mégis inkább az anyag biztos és ismert alapjához ragaszkodtak, és a pszichét megpróbálták agyi-fiziológiás folyamatok analízisével a tudomány számára megkaparintani.
Tény azonban, hogy ezekkel a módszerekkel mostanáig igencsak kevés tudás birtokába jutottak, ezért aztán egy sor jellegzetesen pszichés jelenséget eleve kizártak a kutatásból, hogy e manipulációval megnöveljék saját eredményességük látszatát. Néhány kutató, akik számára a kutatási anyag önkényes megrostálása eléggé tisztázatlan módszernek tűnt, sajnálattal kezdett foglalkozni a kitaszított jelenségekkel: elnevezték „parapszichológiának” (körülbelül „mellékes pszichológia”), és megpróbálták tudományos alapokra helyezni. Ez pedig kezdetben egyáltalán nem volt egyszerű!
Ha a pszichológiát és a parapszichológiát összehasonlítjuk, meglepő módon az derül ki, hogy nevükkel pontosan fordított arányban áll a tartalmuk: a parapszichológia foglalkozik a voltaképpeni pszichológia problémáival, a „hivatalos” pszichológia pedig a lélek mellett kutakodik, és ezzel ő maga szolgál rá a „mellék”, a „para” jelzőre.
A parapszichológusok gyakran nevezik kutatásuk tárgyát „tudományos határterületnek”. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy a tudománynak határai vannak – meglehetősen sajátosnak tűnő körülmény! Hogyan is akarhat egy tudomány képet formálni az „igazságról”, ha egyszer határokat szab magának. Az igazságnak mindent át kell fognia, különben nem igazság. A behatárolt igazság önellentmondás. így aztán érthető, hogy a parapszichológusok munkáját kezdettől fogva azok gyanakvása kísérte, akik csak a határokon belül érezték otthon magukat.
A hivatalos tudomány ezen ironikus bizalmatlansága volt az a tényező, amely a parapszichológiát egy bizonyos irányba terelte. A „szintén tudós” címért küzdve a parapszichológusok úgy érezték, kénytelenek alkalmazni a szokványos tudományos módszereket – statisztika, mérőeszközök, egzakt kísérleti tervek, egyebek. így akarták kiegyenlíteni tárgyuk „tudománytalanságát”. A kritikátlanság vádja elől a tudományban megszokott kétkedésbe menekültek. És felfegyverkezve a materiális természettudomány módszertani eszközeivel és elméleti gondolkodásmodelljével, a parapszichológusok nekiláttak, hogy feltárják a nem materiális valóságot. Eljárásuk arra az emberre emlékeztetett, aki méterrúddal akar hőmérsékletet mérni.
Időközben született néhány eredmény is. A parapszichológia „tudományos pontossággal” bebizonyította, hogy létezik a telepátia. A bizonyítás körülbelül így zajlik le: Olyan kártyapakli kell hozzá, amelyen a szokásos jelzések helyett öt geometriai alak áll: kereszt, kör, négyzet, háromszög és hullámvonal. Ezt az úgynevezett ESP-paklit aztán a kísérletvezető összekeveri, és egy-egy kártyát kiválaszt. Olyan személyek, akik médiumi képességekről tettek tanúbizonyságot, megpróbálják eltalálni a kiválasztott kártyalap jelzését. E kísérletek statisztikai értékelése során kiderült, hogy a találati arány jóval felülmúlja a valószínűsíthetőt. Ez a kísérlet azt bizonyítja, hogy a véletlen faktorán kívül még egy rendszerbeli faktorral kell számolni: ez volna a telepátia. És ezzel a telepátia jelensége tudományosan bizonyítottnak tekinthető.
Kinek jó ez a bizonyítás? Azok, akiket eleve érdekel a telepátia jelensége, már rég bizonyosságot nyerhettek a létezéséről, így számukra felesleges statisztikai bizonyítás. Az ellentábor pedig ugyanúgy tagadja a telepátia létezését, mint eddig. Tehát egy ilyenféle vizsgálatnak semmi egyéb haszna nincs, minthogy egy mindig is létező jelenségre kiakaszthatják a „tudományosan bizonyított” táblácskát. De mit is eredményez ez a jelző? A telepátiát magát bizonyára nem érdekli. Egy fa, mint olyan, akkor is fa, ha érdekli a tudósokat, és akkor is fa, ha nem. Sőt! A fa még akkor is fa marad, ha netalán „tudománytalannak” minősítenék.
Ezzel mindössze annyit akartam mondani, hogy a valóság sohasem törődik az emberi megítéléssel. A természettudósok újra meg újra megpróbálják ítéleteikkel eldönteni, mi a valóság és mi nem. A valóság azonban, függetlenül mindenféle felosztástól, mindig az, ami. Az igaz és helytelen (vagy igaztalan) közti eltérés gondja mindig az emberen belül van, magát a valóságot egyáltalán nem érinti. A valóság nem többségi határozat alapján születik. Mégis a legtöbb ember azt hiszi – miután szinte mindig ezzel érvelnek -, hogy „majdnem minden tudós ezen a véleményen van”.
Mi ez az érv? Milyen viszonyban áll a valóság a vélemények mennyiségével? Ha valaki téved, akkor ez kizárólag annak a gondja, aki tévedett. Ezért olyan érthetetlen, hogy annyira törekszenek a tudományos eredményekre, és mégis úgy rettegnek a tudományos kritikától.
Ha manapság a tudomány butaságnak tartja az asztrológiát, az csakis és kizárólag a tudomány baja. Ezért nem látom értelmét annak, hogy a parapszichológia a tudományos elismerés nélkül is létező dolgok elismertetésére fecsérelje erejét. Egy mondatba sűrítve: Mit használ a para- pszichológusnak, hogy bebizonyítja-e a jósképesség létezését, ha ő maga nem tud jósolni?
Döbereiner így definiálja a természettudományt: „Szkepszisből eredő biztonság.” A szkepszis bizonyára nagyon hasznos, de beteges dologgá válik, amint öncélúvá lesz.
A kételkedés, mint minden cselekedet kiindulópontja és végső értelme – sajnos, a parapszichológia is ennek vetette alá magát. Kár, hiszen kutatásának tárgya megérdemelné, hogy ne csak funkcionálisan bizonygassák, hanem megértésére is törekedjenek. Kétségkívül a parapszichológia érdemei közé kell sorolni azt, hogy széles rétegek érdeklődését keltette fel az eddig okkultnak tartott folyamatok iránt. Az örömteli momentum mellett azonban éppen itt rejlik a veszély is. Mert a parapszichológiái jelenségek gazdag gyűjteményénél és néhány hipotézisnél többet nem tud nyújtani a megbízható világkép után vágyakozó, igazságkereső érdeklődőknek. így sajnos a parapszichológia felfedezései is besorolódnak az általános tudományos ismeretek végtelen sorába, de az egyén életére és cselekedeteire nincsenek döntő hatással.
Forrás: Thorwald Dethlefsen – Élet az élet után
