Számos ember számolt be arról, hogy élete egy pontján bekövetkezett tragikus veszteség kapcsán megtapasztalta a tudat eme új dimenziójának felbukkanását, a lelki békét.

Néhányan minden tulajdonukat elvesztették, mások a gyermekeiket vagy a házastársukat, társadalmi rangjukat, jó hírüket vagy valamilyen testi képességüket. Olykor – természeti katasztrófa vagy háború következtében – az illetők a felsoroltak mindegyékét egyszerre veszítették el, és szembetalálták magukat a „semmivel”. Nevezhetjük ezt határhelyzetnek. Minden, amivel azonosultak, minden, ami számukra az éntudatukat adta, elvétetett tőlük.

És aztán – hirtelen és megmagyarázhatatlanul – a kezdetben érzett kín vagy intenzív félelem a jelenlét szent érzésének adta át a helyét; váratlanul mély lelki békét és nyugalmat éreztek, s a félelem nyomtalanul eltűnt.

Ez a jelenség ismerős lehetett Szent Pálnak is, aki így fogalmazott: „Isten békéje, amely minden értelmet meghalad.” Ez valóban olyan békeérzés, ami érthetetlennek tűnik, és akik megtapasztalták, azt kérdezték maguktól: Ebben a helyzetben hogyan lehetséges, hogy ilyen lelki békét érzek?

A válasz egyszerű, amint fölismered, hogy mi az ego, és hogyan működik. Ha a formák – amikkel azonosultál, amik számodra az éntudatodat adták – összeomlanak vagy elvétetnek tőled, akkor az az ego összeomlásához is vezethet, mivel az ego: azonosulás a formával. Ha többé már nincs semmi, amivel azonosulhatnál, akkor te ki vagy? Amikor a körötted lévő formák elpusztulnak, vagy amikor a halál közelít, Létséged, a „vagyok” tudata kiszabadul a formával történt összegabalyodottságából: lélek szabadul ki az anyagba zártságából.

Fölismered lényegi identitásodat, mint formamentest, mint mindent átható jelenlétet, mint minden forma és azonosulás előtti Létet. Rájössz, hogy maga a tudat vagy, és nem az, amivel a tudat azonosult. Ez a lelki béke Isten békéje. A végső igazsága annak, aki vagy, mert az nem az „én… vagyok”, hanem a „vagyok”.

Nem minden nagy veszteséget átélő ember tapasztalja meg ezt a lelki békét, a formával történt azonosultságról való leválást. Egyesek ugyanis azonnal erős mentális képet vagy gondolatot teremtenek, amelyben magukat áldozatnak – a körülmények, más emberek, az igazságtalan sors vagy Isten áldozatának – látják. Ez a gondolatforma és az általa teremtett érzelmek – pl. harag, sértettség, önsajnálat -, amikkel erősen azonosulnak, azonnal átveszik a veszteség következtében összeomlott valamennyi egyéb azonosulás helyét.

Más szóval: az ego gyorsan új formát talál. Az ego nem sokat törődik a ténnyel, hogy ez az új forma történetesen rendkívül boldogtalan. A lényeg, hogy identitása legyen, akár jó, akár rossz. Ez az új ego történetesen még görcsösebb, még merevebb és még áthatolhatatlanabb lesz, mint a régi. Valahányszor tragikus veszteség ér: vagy ellenállsz, vagy engedsz. Egyesek ilyenkor keserűek és mélyen megbántottak; míg mások együttérzőek, bölcsek és szeretetteljesek lesznek. Az engedés a belső elfogadását jelenti annak, ami van. Nyitott vagy az életre.

Az ellenállás belső összehúzódás, az ego kagylóhéjának a megkeményítése. Becsukódsz. Bármit is teszel a belső ellenállás állapotában (amit negativitásnak is nevezhetünk), az több külső ellenállást teremt, és az univerzum nem áll az oldaladra, az élet nem támogat. Ha az ablakredőny zárva, a napfény nem tud beáramolni.

Ha azonban belül engedsz, ha megadod magadat, akkor a tudat új dimenziója nyílik meg, akkor megélheted a lelki békét. Ha ilyenkor lehetséges vagy szükséges cselekedni, a tetted összhangban lesz az egésszel, és tettedet támogatja a kreatív intelligencia, az a kondicionálatlan tudat, amellyel a belső nyitottság állapotában eggyé válsz. Ekkor a körülmények és az emberek is segítenek, együttműködnek veled. Szerencsés „véletlenek” történnek. Ha pedig ilyenkor nem lehetséges cselekedni, akkor megpihensz abban a lelki békében és belső nyugalomban, ami a megadással jár. Megpihensz Istenben.

Részlet: Eckhart Tolle – Új Föld