fbpx

Ha a jól ismert gondolatokat és érzéseket idézzük fel, ugyanazt a valóságot teremtjük meg.

Amennyiben elfogadod, hogy a fenti paradigma igaz lehet, akkor az a logikus, ha elfogadod azt is, hogy a következő állítás is lehetséges: ha valami olyat akarsz létrehozni, ami eltér attól, amihez eddig hoz­zászoktál a saját személyes világodban, akkor változtatnod kell a min­dennapos, rutinszerű gondolkodásodon és érzéseiden.

Hiszen ha újra meg újra ugyanúgy gondolkodsz és érzel, mint tegnap vagy tegnapelőtt, akkor ugyanazokat a körülményeket terem­ted meg az életedben, és ezek miatt ugyanazok az érzések ébrednek benned, ami azt eredményezi, hogy gondolataid „egy szintre” ke­rülnek az érzelmeiddel.

Ha (tudatosan vagy tudat alatt) folyton a problémáidon rágódsz, akkor egyre csak ugyanazokat a nehézségeket fogod megteremteni magadnak. Pedig talán csak azért gondolsz annyit a problémáidra, mert maguk a gondolataid hívták őket életre. Talán a gondjaidat csak azért érzed annyira valóságosnak, mert szüntelenül ugyanazo­kat a jól ismert érzéseket idézed fel magadban, amelyek a problémát előidézték. Ha ragaszkodsz hozzá, hogy az életed körülményei hatá­rozzák meg, hogyan gondolkodsz és hogyan érzel, akkor ezt a konkrét valóságot erősíted meg magad körül.

 

Mi kell ahhoz, hogy változtass?

A legtöbb ember három dologra figyel az életében: a környezetére, a testére és az időre. Sőt, nem pusztán figyelnek rájuk, hanem egyene­sen azonosulnak velük. Ha azonban szakítani akarsz azzal a szokással, hogy önmagad vagy, akkor a gondolataidnak nagyobbnak kell lenniük a környezetednél, többnek kell lenned a testedben elraktározott em­lékeknél, és új idővonal szerint kell élned.

Ha változni akarsz, akkor gondolatban kell hogy legyen egy idealizált énképed – egy modell, amit követhetsz, amelyik jobb és más, mint az az éned, amely ma létezik a konkrét környezetedben, testedben és idődben.

 

Vajon miért alakult ki bennünk az a szokás, hogy mindig, újra és újra ugyanúgy gondolkodunk és ugyanúgy érzünk?

Az agy a gondolataink és érzéseink kiindulópontja. A jelenlegi neurológiai elméletek szerint az agy úgy van felépítve, hogy mindenre reagáljon, amit ismer a környezetében. Az agy az összes információt, amivel életünk során valaha találkoztunk, ismeret és tapasztalat formájában tárolja szinaptikus kapcsolataiban.

Minden kapcsolatunk azokkal az emberekkel, akiket valaha is­mertünk, az a rengeteg dolog, amit ismerünk és közel áll hozzánk, a helyek, ahol életünk során jártunk vagy laktunk, és a számtalan élmény, amiben a hosszú évek alatt részünk volt, mind megjelenik az agyunk szerkezetében. Még a hatalmas mennyiségű begyakorolt és naponta megismételt cselekvés és viselkedésforma is bele van kódolva a szürkeállományunkba.

Ezért az összes személyes tapasztalatunk, amely emberekhez, dol­gokhoz, konkrét időpontokhoz és helyszínekhez kapcsolódik, mind meg­jelenik az agyat felépítő neuronok (idegsejtek) hálózatában. Hogyan nevezzük ezeket az „emlékekeinket”, amelyek azokhoz az emberekhez és dolgokhoz kapcsolódnak, akiket és amelyeket életünk bizonyos helyszínein és időpontjaiban megismertünk? Ezt hívjuk kiilső környezetnek. Agyunk jórészt a környezetünkkel azonos; a sze­mélyes múltunk lenyomata, az életünk valóságos tükre.

gondolat-teremtés-valóság

Ébren töltött időnkben, amikor rutinszerű kölcsönhatásokat lé­tesítünk világunk változatos ingereivel, külső környezetünk külön­féle agyi áramköröket hoz működésbe. Ennek a szinte automatikus reakciónak köszönhetően a környezetünkkel egy szinten kezdünk gondolkodni és cselekedni. Ahogy a környezetünk gondolkodás­ra késztet minket, hasonló idegsejthálózatok lépnek működésbe, amelyek korábbi, az agyunkba már behuzalozott tapasztalatokat tükröznek. Lényegében automatikusan gondolkodunk, úgy ahogy az a múltbeli emlékeinkből következik.

Ha pedig a gondolataink határozzák meg a valóságunkat, és min­dig ugyanazokat a gondolatokat ismételgetjük – amelyek a környeze­tünk és a rá adott reakciók termékei -, akkor napról napra ugyanazt a valóságot fogjuk újra- és újra megteremteni. Ezért a belső gondolataink és érzéseink pontosan megfelelnek a külső életünknek, hiszen a külső valóságunk az, amely – minden problémájával, körülményével és lehetőségével – meghatározza azt, hogyan gondolkodunk és érzünk a belső valóságunkban.

 

A jól ismert emlékek arra késztetnek, hogy ugyanazokat a tapasztalatokat ismételgessük

Mindennap ugyanazokkal az emberekkel találkozunk, ugyanazokat a dolgokat tesszük, ugyanazokat a helyszíneket járjuk végig, és ugyanazokat a tárgyakat látjuk magunk körül. Eközben a megszokott, ismert világunkhoz kapcsolódó emlékeink arra késztetnek minket, hogy ugyanazokat a tapasztalatokat hozzuk létre újra meg újra.

Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy tulajdonképpen a környeze­tünk uralja az elménket. Mivel az „elme” neurológiai értelemben az agy működését jelenti, megrekedünk egy bizonyos mentális szinten azáltal, hogy újra és újra emlékeztetjük magunkat arra, hogy kik vagyunk a külvilághoz való viszonyunkban. Önazonosságunkat a rajtunk kívül álló dolgok határozzák meg, mert azokkal a dolgokkal azonosítjuk magunkat, amelyekből a külső világunk épül fel. Ezért a valóságot egy olyan elmével figyeljük meg, amely vele azonos, tehát az életünk megtapasztalásá­nak jól megszokott módja köszön vissza. Azt folytatjuk, amit eddig is tettünk.

Talán nehéz elhinni, hogy a környezetünk és a gondolataink ennyire durván hasonlóak, és a valóságunk ennyire könnyen rep­rodukálódik. De ha meggondoljuk, hogy agyunk a múltunk teljes tárháza, az elménk pedig a tudatunk terméke, bizonyos értelemben talán örökké a múltban gondolkodunk. Ha azzal az agyi struktúrával reagálunk, amely egy szinten van az emlékeinkkel, akkor a múl­tunkkal megegyező mentális szintre kerülünk, mivel az agyunk automatikusan már létező agyi áramköröket hoz működésbe, hogy így reagáljon mindenre, amit már ismer, amit megtapasztalt, és amit ennek következtében meg tud jósolni. A kvantumfizika törvényének megfelelően -amely mellesleg most is működik benned- a múltad válik a jövőddé.

 

Gondold csak el: ha az emlékeidből indulsz ki, csakis múltbeli tapasztalatokat teremthetsz újra. Azáltal, hogy az ismert dolgok arra késztetik az agyadat, hogy jól ismert módon gondolkodjon és érezzen, tehát tudható eredményekre jusson, azzal folyamatosan megerősíted a jelenlegi életedet. És mivel az agyad egyenlő a környezeteddel, érzékeid minden reggel ugyanabban a valóságban helyeznek el, és ugyanazt a tudatfolyamot indítják el benned.

Minden érzékszervi inger, amit az agyad a külvilágból feldolgoz (vagyis amit látás, szaglás, hallás, tapintás és ízlelés útján szerez), arra készteti őt, hogy a már megismert valóságnak megfelelően gon­dolkodjon. Kinyitod a szemed, és tudod, hogy aki melletted fekszik, az a házastársad, hiszen már annyi tapasztalatod van róla. Fáj a hátad, és emlékszel rá, hogy tegnap ugyanígy fájt. A megszokott, jól ismert külvilágoddal azonosítod magad azáltal, hogy emlékszel magadra ebben a dimenzióban, ebben a konkrét időben és ezen a konkrét helyen.

gondolat-teremtés-valóság

Mi az, amit a legtöbben minden reggel csinálunk, miután rácsatla­kozunk a valóságunkra az érzékszerveinkkel, és azok emlékeztetnek minket, hogy kik vagyunk, hol vagyunk, és így tovább? Nos, rácsat­lakozva maradunk erre a múltbeli énünkre, mert nagymértékben rutinszerű, öntudatlan, automatikus viselkedést folytatunk.

Valószínűleg az ágy ugyanazon felén ébredünk, ahogy mindig, belepillantunk a tükörbe, hogy em­lékezzünk rá, kik vagyunk, és automatikus mozdulatokkal lezuha­nyozunk. Azután felöltözünk, hogy úgy nézzünk ki, ahogy a világ elvárja tőlünk, és megmossuk a fogunkat, ugyanúgy, mint máskor. Kávét iszunk a kedvenc bögrénkből, és megesszük a megszokott regge­li müzlinket. Felvesszük a kabátunkat, amelyet mindennap viselünk, és öntudatlan mozdulattal felhúzzuk rajta a cipzárt.

Aztán munkába megyünk a kényelmes, meg­szokott úton. A munkahelyünkön a begyakorolt, jól ismert dolgokat végezzük. Ugyanazokat az embereket látjuk, akik ugyanazokat az érzelmi reakciókat váltják ki belőlünk, ezért ugyanazok a gondolatok támadnak bennünk ugyanazokról az emberekről, a munkánkról és az életünkről.

A munka végeztével sietünk haza, gyorsan bekapunk valamit, hogy legyen időnk megnézni a kedvenc tévéműsorunkat, aztán sie­tünk lefeküdni, hogy másnap újra elölről kezdjük az egészet. Vajon változik egy szemernyit is az agyunk egy ilyen nap alatt? Miért reméljük titokban azt, hogy valami más fog felbukkanni az életünkben, ha egyszer ugyanazokat a gondolatokat és cselekvéssorokat ismételjük nap mint nap, és ugyanazokat az érzéseket éljük át min­dennap? Nem ez az elmebetegség definíciója? Mindannyian áldozatul estünk már az efféle korlátozott életnek. Most már azt is értjük, miért.

 

Kijelenthetjük, hogy min­dennap ugyanazon a mentális szinten maradunk. És mivel a kvan­tumelmélet szerint a külső környezet az elme kiterjesztése (elme és anyag pedig egy és ugyanaz), mindaddig, amíg megmaradunk ugyan­annak a személynek, az életünk semmit sem fog változni. Tehát ha a környezetünk ugyanaz marad, és mi ugyanúgy reagálunk rá, akkor a kvantummodellnek megfelelően ugyanazt a valóságot teremtjük meg magunknak újra és újra. Ha mindig ugyan­azt tesszük, akkor az eredmény sem változik. Hogyan tudnánk akkor valaha is bármi újat létrehozni?

 

Forrás: Dr. Joe Dispenza – Engedd el önmagad

Pin It on Pinterest