Az epigenetika — amely azt jelenti, a „genetika szabályozása” — alapvetően megváltoztatta az élet természetére vonatkozó elképzeléseinket.

Epigenetika Az elmúlt évtizedben bebizonyosodott, hogy az örökítőanyag, a DNS nem betonozódik be a születéssel. A gének nem írják meg a végzetünket! Hatásukat környezeti ingerek — táplálkozás, stressz vagy érzelmek — módosítják, anélkül azonban, hogy a genetikai alapmintán változtatnának. Az epigenetika kiderí­tette, hogy e módosulások is tovább öröklődnek az elkövet­kező nemzedékekre, ugyanolyan tévedhetetlen biztonsággal, ahogyan a DNS képes megkettőzni önmagát.

Nem kérdés, hogy az epigenetikai felfedezések mögötte járnak a genetikai felismeréseknek. A biológusok az 1940-es évek végétől izolálják a sejtmag DNS-ét az öröklődés tanul­mányozására. Ennek során kivonják a sejtből a sejtmagot, feltörik a magot körülölelő hártyát, és eltávolítják a benne lévő örökítőanyagot. Ennek egyik felét a DNS, míg a másikat a szabályozó fehérjék alkotják. A tudósokat többnyire csak a DNS érdekelte, a fehérjéket eldobták. Ma már tudjuk, hogy ez nagyjából azzal egyenértékű, mint amikor a fürdővízzel együtt a gyereket is kidobjuk. Az epigenetikusok visszahoz­zák a gyereket, amikor a kromoszómák proteinjeit is tanul­mányozzák. Ezek a fehérjék ugyanis, mint kiderült, legalább olyan fontos szerepet játszanak az öröklődésben, mint a DNS.

A kromoszómákban a DNS alkotja a belső magot, melyet a fehérjék úgy takarnak be, akár karunkat az ingujjunk. Amíg a gének fedve vannak, a bennük tárolt genetikai információ nem olvasható. Gondoljuk el, hogy karunk egy darabja olyan DNS, amely, mondjuk, a szem kék színét kódolja. A sejt­magban ezt a DNS-részletet elkendőzik a hozzá kötődött szabályozó proteinek. Amíg ez a helyzet, addig nem születnek kék szemű gyerekek.

Hogyan lehet lefejteni az ingujjat? Ehhez olyan környe­zetrjeire van szükség, amely a takaró fehérje alakját megvál­toztatva leválasztja azt a DNS kettős spiráljáról, s így a gén leolvashatóvá, másolhatóvá válik. A gének te­vékenységét az őket elfedő proteinek jelenléte vagy hiánya szabályozza, ezeket pedig a környezet jelzései működtetik.

Az epigenetikai szabályozás ezek szerint környezeti ráha­tásokkal irányítja a gének működését. Ez a felismerés elavult­tá tette a DNS elsőbbségének tanát. Az információáramlás valódi természete a környezet elsőbbségét igazolta. Az új, kifinomultabb biológiai modell a környezeti jelzést tekinti kiindulópontnak, ez hat a szabályozó fehérjére, s csak azután következik a sorban a DNS, az RNS, majd a végtermék szer­kezeti fehérje.

Az epigenetika tudománya azt is kiderítette, hogy az átörök­lésnek két útja-módja is van. Ez a felismerés lehetővé teszi a tudósok számára, hogy a természet és nevelés hatását az em­beri viselkedésre egységükben tanulmányozzák. Ha csupán a genetikai alapmintára összpontosítanának, ahogyan a tudo­mány évtizedekig tette, nem vennék számításba a környezet befolyását (Dennis, 2003; Chakravarti és Little, 2003).

Hadd világítsam meg egy példával a genetika és epigenetika kapcsolatát. Emlékszel még azokra az időkre, amikor hétfőnként nem volt adás a TV-ben?? A műsorszünetet mozdulatlan lógó je­lezte a képernyőn.

Gondolj egy ilyen lógóra úgy, mint amelyet adott gén határoz meg, például az, amelyik a szem barna színéért felelős. A televíziós készülék kapcsológombjai finomítják a képet, változtatva a megvilágítást, élességet, a függőleges és vízszintes fekvést. A látványt tehát módosíthatjuk, magát a sugárzott képet azonban nem. Pontosan így működnek a szabályozó fehérjék. A proteinszintézis vizsgálata kiderítette, hogy az epigenetikai „kapcsológombok” ugyanabból a génből két­ezer vagy akár több féle fehérjét is legyárthatnak (Bray, 2003; Schmuker és mtsai, 2000).

 

Forrás: Dr. Bruce Lipton – Tudat, a belső teremtő