Az embereket ősidők óta érdekli a túlvilág. Szeretnék tudni, mi várja őket haláluk után.
Tettünk ugyan kísérletet arra, hogy elméletileg és elvontan válaszoljunk erre a kérdésre, de az emberek többnyire konkrét, képszerű leírásokat szeretnének. Ha a túlvilág „leírását” akarjuk, akkor olyan emberekre vagyunk utalva, akik látóként vagy jógiként már az e világi életükben odajuthattak és láthatták.
Hogy az így keletkezett túlvilágról szóló történeteket elhiszitek vagy sem, azt döntsétek el ti. Én magam már nem egyszer láttam, ezért nagyon meggyőzőnek találtam, hogy minden történet, függetlenül keletkezési idejétől és helyétől, egész sor jellegzetes egyezést mutatott. Minden egyes beszámolót azonos tények alkották.
Ahhoz, hogy megértsük a halál pillanatában lezajló folyamatot, először azt kellene tudnunk, mi zajlik le alváskor – hiszen a halál nagyon hasonlít az alvásra. Álmunkban az asztráltest elválik a fizikai testtől, de egy képződménnyel – ún. asztrálszalaggal – összeköttetésben marad vele. Alvás alatt az asztráltest nagyon messze eltávolodhat a fizikai testtől, de a kapcsolat az asztrálszalag révén mindvégig megmarad.
Az ezoterika ismer bizonyos gyakorlatokat, amelyek lehetővé teszik, hogy gyakorlójuk tudatosan vándoroljon az asztrálszalaggal együtt az alvás idején. Ha valakinek sikerül asztráltestét elválasztani a fizikai testtől, maga is meggyőződhet arról, hogy az érzékszervek az asztráltestben honosak. Ezek az asztrálvándorlások egyébként nem holmi üres spekulációk, hanem a jógában vagy az alkalmazott mágiában mindennaposnak számító gyakorlatok, amelyekről számtalan történet szól.
A halál mindössze annyiban tér el az alvástól, hogy ebben az esetben az asztrálszalag is leválik a testről, és így a két test között minden összeköttetés megszakad. A halál bekövetkezte alatt az asztráltest szalag alakban kijön a test bal oldalából, spirál alakban a haldokló feje fölött helyezkedik el, és miután teljesen elhagyta a testet, felhő alakot ölt. Ebből a „felhőből” a halál utáni első órában a halott arca, majd egész teste kirajzolódik. A test és az arckifejezés független a halott korától, de stilizáltan visszatükrözik a jellemét.
Amikor az asztráltest újraalakulása befejeződött, az elhunyt felébred az asztráltestében, és úgy érzi magát, mintha hosszú álomból ébredne. Mintha mi sem történt volna, úgy érzi, csak érzékei kiélesedtek, mozgási lehetőségei és egyéb szellemi képességei növekedtek. A túlvilág alig különbözik a régi elhagyottól. Ezért fordul elő gyakran, hogy a halott nem is hiszi el a tulajdon halálát, és folytatni próbálja eddigi megszokott életét. De az a tény, hogy a környezetében élő emberek – akiket érzékelni tud – nem reagálnak jelenlétére, lassan tudatára ébreszti a változásnak.
Az elhunyt a túlvilágban, egy olyan világban találja magát, amely teljes egészében vágyai és elképzelései szerint épül fel. A buddhizmus a Majáról beszél, a látszatok világáról, amely az elhunytak pszichikai kivetüléseiból jön létre. Materialista neveltetésünk révén alig tudunk egy olyan világot elképzelni, amely reális, annak ellenére, hogy „csak” lelki. Egy pszichikai kő ugyanolyan reális, mint a valódi, sót az első a második létezésének szükségszerű feltétele.
Ha az elhunyt pszichikai testével egy pszichikai világban él, akkor számára ez az abszolút realitás. Ugyanúgy éli meg ezt a világot, mint ahogyan eddig megszokta, mert nem tudja másképp kivetíteni. A pszichikai világ a hullámok világa. Elég egy gondolat és már valóságformát is öltött. Igazi Eldorádó nyílik itt meg, bár árnyoldalai is vannak. A gazdagsághoz, dőzsölő életmódhoz is elég egy futó gondolat, de a legcsekélyebb félelem is elegendő ahhoz, hogy a félelem tartalma realizálódjék.
Az ember ebben az állapotában önnön ösztöneinek, kívánságainak és gondolatainak kiszolgáltatottjává válik. Csak olyan lényekkel léphet érintkezésbe, akik azonos hullámhosszon vannak vele. Miközben aztán az ember a világot mint Önnön kivetülését éli meg, lassanként élesedik a felismerése, önismerete és az a kívánsága, hogy magasabb szintre fejlődjék. E kívánságtól sarkallva, gyakorlatilag a magasba emelkedik, eközben olyan lények támogatják, akik már elérték a fejlődés magasabb fokát. Ezek a lények csak akkor léphetnek összeköttetésbe vele, ha ő maga is vágyat érez erre, és így „közös hullámhosszt” hoz létre.
Az úgynevezett hangkutatásban (amely abból áll, hogy technikai eszközök segítségével elhunytak hangját veszik magnetofonra) összefüggések mutatkoztak a hangfrekvencia és a túlvilági hang színvonala között. Vagyis: minél magasabb a hordozó frekvencia, amelyet kisugároztak, annál igényesebb válaszokat rögzített a hangszalag.
A túlvilágot általában több különböző, egymásnak hierarchikusan alárendelt szférában szokták beosztani, legtöbbször hétbe. Jelen esetben az egyes szférák elnevezése és tulajdonságai nem érdekesek. Csupán az a lényeges, hogy a szellemi fejlettséget és élettartalmakat az a szféra határozza meg, amelybe a halál után bekerül az elhunyt. Ezek után már csak annyi a feladata, hogy érés és felismerés útján egyre magasabbra kerüljön a hierarchiában, mígnem egyre erősebbé válik benne az újra testet öltés utáni vágy.
A szférákon át történő „leszállása” után a szellemtest újra inkarnálódhat anyagi világunkban. Az időpontot és az új szülőket az előző élet tartalmai és az ezekből adódó szükségszerűségek határozzák meg. Az inkarnáció tehát csak abban a pillanatban jöhet létre, amely megfelel az ember minőségi tartalmainak. Ebben a pontban érintkezik a karma és az asztrológia. A megtermékenyítéskor a két szülő csupán az „anyagról” gondoskodik, amivel a lélek összekapcsolódhat. Ezért aztán az a kérdés, hogy mikor kezdődik „az élet” – tökéletesen értelmetlen. Hiszen az élet nem kezdődik és nem ér véget, csupán megjelenési formáit változtatja.
Forrás: Thorwald Dethlefsen: Élet az élet után
Trackback/Pingback