Ahhoz, hogy megtapasztald a Szamádhit, el kell fordítanod figyelmedet az árnyakról, a gondolatoktól a fény felé. Ha valaki csak a sötétséghez van hozzászokva, akkor fokozatosan kell megszoknia a fényt.

Ahogyan bármilyen új paradigma befogadása esetén, itt is időre, erőfeszítésre és hajlandóságra van szükség az új felfedezésére és a régi elhagyására. Az olyan, mint a tudatosság csapdája, egy labirintus, vagy börtön. Nem arról van szó, hogy börtönben vagy, te magad vagy a börtön. A börtön csak egy illúzió. Ha egy képzeletbeli énnel azonosulsz, akkor alszol. Amint felismered a börtönt, ha küzdelemmel akarsz kijutni az illúzióból, akkor az illúziót úgy kezeled, mintha valós lenne, így továbbra is alszol, csakhogy az álom mostantól rémálommá válik. Örökké álmokkal fogsz küzdeni, előlük fogsz menekülni.

A Szamádhi ébredést jelent az elkülönült énről vagy egoizmusról álmodott álomból. A Szamádhi ébredést jelent azzal a börtönnel való azonosulásból, amit úgy hívok: én.

Valójában sohasem lehetsz szabad, mert bárhová mész, ott van a börtönöd. A felébredés nem azt jelenti, hogy megszabadulsz az elmétől vagy a mátrixtól, hanem éppen ellenkezőleg. Amikor nem azonosulsz vele, akkor még teljesebben tudod megtapasztalni az élet játékát, a maga valóságában élvezheted a műsort, vágyakozás vagy félelem nélkül. Az ősi tanításokban ezt neveztél Leila isteni játékának, a dualitás játékának.

Az ember tudatossága egy folytonosság. Az egyik végén az emberek az anyagi énnel azonosulnak. A másik végén van a Szamádhi, az én elhagyása. A Szamádhi felé vezető folytonosságon tett minden lépés csökkenti a szenvedést. A kevesebb szenvedés nem jelenti azt, hogy az élet fájdalommentes. A szamádhi túl van a fájdalmon és az öröm dualitásán. Annyit jelent, hogy kevesebb az elme, kevesebb a saját magunk által létrehozott ellenállás bármilyen történéssel szemben, és hogy ez az ellenállás az, ami a szenvedést okozza.

Ha csak egyszer tapasztaljuk meg a Szamádhit, megláthatjuk azt, ami a folytonosság mögött van. Megláthatjuk, hogy az anyagi világon és az önérdeken túl, igenis létezik valami. Amikor a Szamádhiban ténylegesen megszűnik az én, nincsenek önző gondolatok nincs ego, nincs dualitás, mégis ott van az „én vagyok”, az anattá avagy az én-telenség. Ebben az ürességben van a prajna, azaz a bölcsesség hajnala, annak megértése, hogy az immanens én jóval a dualitás játékán túl, a teljes folytonosságban van. Az immanens én időtlen, változatlan, és mindig most van.

A megvilágosodás az ősi spirál, az örökké változó megtestesülő világ vagy lótusz elegye, amelyben az idő kibontakozik, és te időtlen lény vagy. Belső kapcsolódási rendszered úgy nő, mint egy örökké bontakozó virág, ahogy elszakadsz az éntől, és élő híddá alakulsz az idő világa és az időtlenség között. Csupán az immanens én felfedezése csak a kezdete az egyén útjának.

Sok embernek számtalanszor kell megtapasztalnia és elveszítenie a szamádhit meditáció útján, mielőtt képes lesz arra, hogy az élet más területeire is beépítse. Nem szokatlan, ha saját lényünk természetébe alaposan betekintünk meditácó vagy önkutatás során, hogy aztán megint visszaessünk a régi mintázatokba és elfelejtjük, hogy kik vagyunk valójában. Ahhoz, hogy meglássuk a nyugalmat és az ürességet az élet minden területén, önmagunk minden részletét üressé kell tenni, ami úgy táncol, mint minden más dolog.

A nyugalom nem olyan dolog, ami a mozgástól elkülöníthető. Nem a mozgás ellentéte. A Szamádhiban a nyugalom a mozgással van azonosítva, a formája az ürességgel azonos. Ez nem értelmetlen az elme számára, mivel maga az elme a dualitás létrejötte.

René Descartes, a nyugati filozófia atyja, erről a mondásáról híres: „Gondolkodom, tehát vagyok”. Egyetlen más mondás sem írja körül olyan pontosan a civilizáció bukását és a teljes azonosulást a barlangfalon látható árnyakkal. Descartes tévedése, csakúgy, mint minden ember tévedése az volt, hogy egyenlőség jelet tett az alapvető lét és a gondolkodás közé. Leghíresebb értekezése elején Descartes azt írta, hogy szinte minden kétségbe vonható, kétségbe vonhatja érzékeit, sőt, még a gondolatait is.

Hasonlóképpen a Kalama-szútrában Buddha azt mondta, hogy az igazság megállapításához kétségbe kell vonni minden hagyományt, szentírást, tanítást és az elme teljesen tartalmát és az érzékeket. Mindketten jelentős szkepticizmussal kezdték, de a különbség az volt, hogy Descartes nem ment a gondolkodás szintjénél lejjebb, míg Buddha mélyebre hatolt, az elme legmélyebb szintjein túl. Talán ha Descartes túllépett volna saját gondolkodó elméjén, felfedezte volna saját valós természetét, és a nyugati tudatosság most teljesen más lenne. Ehelyett Descartes egy „gonosz démon” lehetőségét mutatta be, amely az illúzió fátyla alatt tarthat bennünket. Descartes nem ismerte fel ennek a „gonosz démonnak” a valóját.

A Mátrix című filmhez hasonlóan mindannyian valamilyen bonyolult programhoz kapcsolódhatunk, ami egy illuzórikus álomvilágot táplál belénk. A filmben az emberek az egész életüket a mátrixban élték, míg egy másik szinten csupán akkumulátorok voltak, és életerejüket a gépekbe táplálták, amelyek energiájukat használták fel saját céljukra.

 

Forrás: Samadhi – Movie