Életünk során a nekünk szóló ego-üzenetek mind arról próbálnak meggyőzni, hogy az önbecsülésünk attól függ, milyennek látnak ben­nünket mások, és mi a véleményük rólunk.

Persze csak a hamis önmagunk állítja, hogy az értékelésünk egy külső valamitől vagy valakitől függ. Megint csak hangsúlyozom, hogy emlékeztetnünk kell magunkat arra, kik is vagyunk valójában. A nagy egész Isteni darabjai, Istennek a nagy ürességből megteremtett egyedi kifejező­dései vagyunk. A valódi önmagunk azonos azzal, amiből származik. Az Isteni önmagunkhoz való kapcsolódásunk mindaddig egészsé­ges és erős marad, amíg tudjuk ezt, és visszautasítjuk a hamis gon­dolatot, hogy az értékelésünk és az önbecsülésünk önmagunkon kívüli dolgoktól függ.

Sajnos gyerekkorunktól megtanultuk, hogy önmagunkkal kap­csolatban jobban hiszünk mások véleményében, mint a sajátunk­ban. A szüleinket, a testvéreinket, a barátainkat, a tanárainkat – sőt akár bárkit, ha már kiskorunktól ezt szoktuk meg – többre tartjuk önmagunknál. Meggyőznek bennünket arról, hogy ha közülük bár­ki helyteleníti, amit teszünk, a véleményét jobban kell tisztelnünk a sajátunknál. A belesüppedés az ego hamis tanításába fokozatosan aláássa az önbecsülésünket, és kétségbe vonjuk saját Isteniségünket.

 

Az önbecsülésünk a saját belső pozitív hiteinkből, nem pedig mások jóváhagyásából keletkezik.

 

Az ego harcias túlélési vágya diktálja azt, hogy spirituális mag nélküli fizikai lények vagyunk. Azt a hamis gondolatot hajszolja, miszerint az értékünket az hatá­rozza meg, hogy mások miképp vélekednek rólunk. Ha tisztában vagyunk önmagunkkal, figyelmen kívül hagyhatjuk ezeket az üze­neteket, és mások véleményét annak tekintjük, amik – mások véle­ményének.

Sajnos az ego megpróbálja megakadályozni, hogy a spirituális természetünk tudatosuljon bennünk. Mivel ezt a hatást nem észleljük tudatosan, rengeteg időt töltünk azzal, hogy küzdjünk mindenki elismerésért, akivel csak találkozunk. Ha ez elmarad, belül magunkévá tesszük a kül­ső értékeléseket, és az életünk nagy részét azzal töltjük, hogy meg­próbálunk azzá válni, akinek szerintünk mások látni szeretnének bennünket.

A valódi önmagunk örömteli spontaneitását nyomorítjuk meg, ha azt hisszük, más emberek gondolatai határozzák meg, kik vagyunk. Ha mások véleményére hagyatkozunk, és ők helyteleníte­nek valamit, akkor megpróbálunk megváltozni, vagy kihátrálunk a helyzetből. Az önképünket másokba helyezzük, és ha ők visszautasí­tanak, már nem is „létezünk”. Az ego úgy oldja meg ezt a dilemmát, hogy mindenki véleményéhez alkalmazkodik. Ha úgy vélik, ostobák vagyunk, megpróbáljuk meggyőzni őket, hogy másképp gondolják, és igyekszünk olyanná válni, amilyennek akarnak bennünket.

Hogy ki vagy, annak egyáltalán semmi köze nincs ahhoz, hogy bárki ezen a világon mit gondol rólad, és mi a véleménye. Az a sze­mély, akinek az elismerésére vagy a jóváhagyására vágysz, holnap­ra meggondolhatja magát, és ahelyett, hogy gyönyörűnek, intelli­gensnek vagy tehetségesnek tartana, úgy dönthet, hogy egy ostoba tökfejnek kiált ki, akit látni sem akar. Ez persze kínosan érint, ha a hamis önmagad határozza meg a gondolkodásodat. Így csábít az ego a valódi önmagad semmibevételére.

Ha az elismerés keresése az élet vezérlőelve, lényegében lehetet­len szeretetteli kapcsolatba kerülni egy másik emberi lénnyel. Nem adhatjuk azt, amink nincs. Nem adhatunk szeretetet, tiszteletet másoknak, ha ezt a magunk számára is csak mások elismerésében szerezzük meg. Az ego közreműködésének eredménye az állandó félelem, összezavartság és boldogtalanság.

 

Hogyan kapcsolódik az elismerés keresése és az alacsony önbecsülés az ambícióhoz?

 

Hogy röviden válaszoljak, megtanultuk, hogy a lehető legnagyobb ambícióval hajszoljuk mindenki elis­merését és értékelését, aki olyan helyzetben van, amit hatalommal ruháztunk fel. Az ambíció lényegében mindig azt jelenti, hogy a saját életünket és véleményünket a háttérbe toljuk. Megtanulunk tetszeni a szüléinknek, a tanárainknak, a hatalom képviselőinek, a főnökeinknek. Hogyan hajtjuk ezt végre? Úgy, hogy az ő véle­ményüket a sajátunknál többre tartjuk. Ez a folyamat zajlik napról napra, hónapról hónapra, évről évre, gyakran teljesen tudattalanul. Az eredmény pedig az egón alapuló hamis önmagunk.

Mások véleménye nagyobb hitelt érdemel, mint az önbecsülé­sünk, és megtagadjuk azt a bölcsességet, amely megalkotott ben­nünket. Minél mélyebben magunkévá tesszük ezeket az egoisztikus hiteket, annál inkább hajlamosak vagyunk hinni önmagunk fontos­ságában. A felhalmozás és a teljesítmény hajszolása közben végül elfelejtjük, hogy a valódi értékünk a spirituális önmagunkhoz való kapcsolódás. Másképp fogalmazva, a létezésünk Forrásához való kapcsolódás helyett inkább azt az egonak tetsző gondolatot követ­jük, hogy azok vagyunk, akinek más egók gondolnak bennünket!

Ha az ego könyörgésére hallgatva feladom a hitemet önmagamban, akkor a létezésem Forrásában sem tudok hinni – ez a két dolog mindig összefonódik.

 

Forrás: dr. Wayne W. Dyer