A munkából hazafelé még beugrom a gyerekekért az iskolába, bevásárlás, majd végre hazaérünk. Ránézek az órára 17:40, még tanulni kell a gyerekkel…Hová tűnt a mai nap? Egyre inkább azt érzem, hogy rohan az idő, és sosem érem utol. Éhes vagyok.
Lányok vacsorázzunk, aztán jöhet a házi feladat.
Vacsora után leülünk az asztalhoz, tanszerek szanaszét, a leckefüzetet olvasom. Ma csak 3 feladat maradt, micsoda megkönnyebbülés, talán végzünk egy fél óra alatt. Segítek a matek és a nyelvtan feladatokban.
Magyarból csak másolni kell anya, az olvasókönyvből.
Megnézem, ez legalább fél oldal, és még olvasni is kéne. Ott ülök mellette, nézem, hogy kerekíti a betűket a kicsi kezével, egyre többször hibázik, fél percenként radíroz.
Valami nem stimmel a világomban…
Elnézem a kis arcát, nyúzottnak tűnik, a szemei fáradtak, nagyokat pislog a füzet fölött. Még csak hét éves, heti három alkalom úszás – napközi időben, persze- így a leckével esténként kell megküzdeni. Számomra érthetetlenül gyors tempóban haladnak a tanulással, érzem, hogy sok neki, ki van merülve.
Nem kéne meglepődnöm ezen, hiszen ugyanezt érzem én is. Csak szeretnék jó anya lenni, elég időt tölteni a gyerekeimmel. Ehhez képest napi három óra jut arra, hogy ébren kibírjam otthon, miközben megpróbálok minden információt begyűjteni arról, hogy milyen napjuk volt, mi történt az iskolában, és hogy érzik magukat? Az iskolai pedagógusok több időt töltenek a gyerekeimmel, mint én. Nincs ez így jól.
Valami nem stimmel a világomban….
Az lenne a feladatom, hogy szeressem, megóvjam, az életre tanítsam…….nincs idő rá, nincs energia, elfolyik a napi, egyhangú és gépies munkában.
Anya, hiányzol…itthon maradhatok veled?
Bár megtehetném, hisz én se vágyom másra, csak velük lenni.
Nincs több szabadságom, az ünnepekre kell. Pénz kell…, dolgoznom kell. De mindjárt hétvége, majd hétvégén együtt leszünk.
Belenézek a szomorú és értetlen szemekbe, szinte hallom a gondolatait:
„Anya azt mondja, mindennél jobban szeret, hogy én vagyok a legfontosabb. De a munka a fontosabb…a pénz fontosabb, inkább oda megy, nem akar velem itthon lenni.”
A következő mondattal be is igazolódik, hogy nem képzelődtem:
Anya, szeretsz még?
Minden gyermek önmagát hibáztatja, ha elutasítást kap. Azt hiszi, hogy ő tehet róla, hogy valamit elrontott, hogy nem volt jó gyerek. Bármit mondhatnék, nem segít. A gyermekhez tettekkel kell beszélni, nem szép, de üres szavakkal! Hiába mondogattam:
„Mindig veletek vagyok, számíthattok rám!”
Hiteltelenné váltam, dolgozom reggeltől estig, nem vagyok mellette! Kivéve az estéket, amikor kimerülten próbálok jó anyaként helyt állni, miközben csak az jár a fejemben, hogy mennyire fáradt vagyok, hogy mennyi házi feladat van még, mert már nem bírom, aludnom kell. Valójában most sem vagyok vele, nincs erőm figyelni rá. Nem vagyok jó anya!
Valami nem stimmel a világomban…
Dolgoznom kell, pénz kell! Igen, a pénzre tényleg szükségünk van. De a pénz nem fogja visszaadni az időt, azt az időt, ami most van, amit a gyerekekkel tölthetek.
És jött a felismerés, olyan erővel és energiával, hogy könnybe lábadt a szemem: Bezártam magam az elvárások és félelmek börtönébe. Ha fáradt vagyok, pihennem kell, pihenni akarok! Ki tiltja meg? Ugyan ki kérhetné számon rajtam? A gyerekeimmel akarok lenni, ugyan ki akadályozhatná meg? Ez az én életem, az én döntéseim, az én felelősségem. Hihetetlen megkönnyebbülést éreztem. Boldog voltam.
Csak egy nap….egy napot kért, meg akarom adni neki, és magamnak is!
Kész a házi feladat, jöhet a fürdés, tizenöt perc játék a fürdőkádban, fogmosás, fekvés. Betakargatom őket, egy utolsó ölelés mára, „jóéjt” puszi.
Anya, még mennyit kell aludni, hogy hétvége legyen?
Három napot, kicsim.
Az olyan sokára lesz, veled akarok lenni!
Látom, hogy könnyes a szeme, mindjárt sírni fog. Csak egy nap….egy napot kért, és én megadom neki!
Nem kell annyit várnod, holnap együtt leszünk.
Hitetlenkedve néz rám, fürkészi az arcomat, vajon komolyan gondolom? Mosolygok, látom az arcát, ahogy kezd felragyogni, a nyakamba ugrik, és ölel, olyan szorosan, mintha sosem akarna elengedni.
Szeretlek anya!
Érzem, ahogy a könnycsepp legurul az arcomon. Végre itt vagyok, most megérkeztem, átérzem minden pillanatát ennek az ölelésnek, a melegségnek. Elengedtem egy olyan elvárásokkal teli terhet, mely sosem volt az enyém, de cipeltem magammal. Felszabadító érzés! Lehet, hogy én vagyok a „tapasztalt felnőtt”, de az élet szeretetére, megélésére egy kisgyermek tanított meg!
