A legtöbb ember gondolkodása akaratlan, automatikus és ismétlődő. Nem több mint egyfajta mentális „zizegés”, és nem szolgál valódi célt.
Valójában nem is gondolkozol, a gondolkozás történik veled. A „gondolkodom” állítás ugyanis akarást tartalmaz. Feltételezi, hogy beleszólásod van a dologba, hogy részedről ott a döntés lehetősége. A legtöbb ember esetében azonban még nem ez a helyzet. A „gondolkodom” ugyanis olyan hamis állítás, mint azt mondani „emésztek” vagy „keringetem a véremet”. Az emésztés történik, a vérkeringés történik, a gondolkodás történik. A fejben szóló hang önálló életet él. A legtöbb ember e hang kiszolgáltatottja; őket lényegében „megszállta” a gondolat, megszállta az elme. És mivel az elmét a múlt kondicionálta, ezért arra kényszerülsz, hogy újra és újra előadd a múltat.
A keleti terminológiában ez a karma. Ha azonosulsz ezzel a hanggal, akkor erről mit sem tudsz. Ha tudnál róla, akkor már nem lennél „megszállott”, hiszen igazi megszállottságról csak akkor beszélhetünk, amikor a megszálló lényt önmagadnak hiszed, más szóval: amikor azzá válsz. Évezredeken át az emberiség egyre nagyobb mértékben vált az elme megszállottjává, nem ismerve fel a megszálló entitás „nem-én-ségét”.
Az elmével történt teljes azonosulás eredményeként megszületett az én téves tudata: az ego. Az ego sűrűsége attól függ, hogy te a tudat – milyen mértékben azonosultál elméddel, a gondolkodásoddal. A gondolkodás csupán parányi aspektusa a tudat teljességének, valódi lényed teljességének. Az elmével történő azonosulás mértéke emberenként különböző.
Egyesek – ha csak rövid időszakokra is, de – olykor mentesek tőle, és az ezekben a pillanatokban megtapasztalt békesség, öröm és elevenség teszi az életüket élni érdemessé. Ezek a pillanatok egyúttal a kreativitás, a szeretet és az együttérzés megjelenésének az időszakai is. Mások folyamatosan az egós állapot csapdájába zártan élnek. Ők elidegenedtek maguktól, ahogy másoktól és a köröttük lévő világtól is. Ha rájuk nézel, láthatod arcukon a feszültséget, például a ráncba vont szemöldököt, vagy tekintetükben az ürességet, a merevséget.
Figyelmük legnagyobb részét a gondolkodás emészti föl, ezért nem igazán látnak téged, és nem igazán figyelnek rád. Egyetlen szituációban sincsenek jelen, figyelmük vagy a múltban, vagy a jövőben jár, amik persze – gondolatformákként – csak az elmében léteznek. Vagy valamilyen eljátszott szerepükön keresztül lépnek veled kapcsolatba, s így nem önmaguk. A legtöbb ember elidegenedett valódi énjétől; egyesek oly mértékben, hogy viselkedésük és interakcióik hamisságát mindenki észreveszi, kivéve azokat, akik ugyanolyan hamisak és önmaguktól ugyanannyira elidegenedtek, mint ők.
Az elidegenedés azt jelenti, hogy semmilyen szituációban, illetve senkinek a társaságában – még a magadéban sem – érzed igazán jól és lazának magad. Folyton igyekszel „hazatalálni”, ám sohasem érzed magad otthon. A XX. század néhány kimagasló írója, például Franz Kafka, Albert Camus, T. S. Eliot és James Joyce fölismerte az elidegenedést, mint az emberi lét univerzális dilemmáját. Ők valószínűleg önmaguk mélyén érezték azt, és ezért voltak képesek a műveikben briliáns módon kifejezni. Megoldást már nem kínáltak föl. Érdemük, hogy megmutatták nekünk az emberi lét „kínos helyzetének” egyfajta reflexióját, hogy azt világosabban láthassuk. A „kellemetlenségen” történő felülemelkedéshez az első lépés: tisztán látni azt.
Forrás: Eckhart Tolle – Új Föld
