„Pillanatok, az életünk pillanatok sorozata”

Néha csak leülök a tévé elé, bekapcsolom a Youtube-ot és találomra elindítok egy számomra ismeretlen filmet. Általában akkor csinálom ezt, ha túl sok minden van a fejemben, amikor szabadulnék egy kicsit a valóságból. Így találtam rá a Most jó című filmre. Két kamaszlánnyal indult a történet, akik éppen pasiztak, az egyik közülük az első szexuális élményére készült. El is könyveltem tipikus kamaszoknak szóló filmnek. Aztán a következő mondatnál elkezdtem gyanakodni, hogy talán mégsem:

Nem működik a lift, fel tud jönni a lépcsőn?

A főszereplő, Tessa, 17 éves és rákos. Nem akart több kemoterápiás kezelést, mert rosszul volt tőle. Megkérdeztem magamtól, hogy akarom-e ezt nézni? Azt hiszem, a legtöbb ember nem néz ilyen filmeket, senki nem szereti végignézni, ahogy egy fiatal lány haldoklik. Akinek gyereke van, akaratlanul is a saját gyermekére asszociál, vagy azon kezd el gondolkodni, vajon ő maga, hogy viselné, ha neki lenne halálos betegsége, hogyan tudná feldolgozni?

Mégis valami ott tartott a képernyő előtt, nem kapcsoltam ki, tovább néztem, közben magamhoz vettem pár csomag zsebkendőt, mert magamat ismerve, tuti szükség lesz rá. Érdekes, amikor az élet elől menekülünk és nem akarunk foglalkozni semmivel, amit meg kell oldanunk, akkor botlunk bele az élet fontos üzeneteibe. Az élet elől nem lehet elbújni. Amikor már besokalltál, zsong a fejedben minden és igazán belefáradtál az egészbe, akkor jutsz el arra a pontra, hogy azt mondod:

Feladom! Nem tudom megoldani, túl sok a teher, valaki segítsen, valaki mondja meg, hogyan csináljam, merre menjek?!

Nem tudom, te hogy vagy vele, de én mindi megkapom a választ, bár nem úgy, ahogy képzelem. Az útmutatás bárhogy érkezhet, akár egy filmmel is, bár mikor elkezdtem nézni, ebbe még nem gondoltam bele. Csak azt éreztem, hogy nem tudok elszakadni a tévétől. Ahogy követtem az eseményeket a filmben, észrevettem, hogy hiába tudom, mi lesz a vége, egész idő alatt abban reménykedtem, hogy valami csoda folytán nem hal meg a lány, hogy az éppen alakuló szerelem annyira boldoggá teszi, hogy meggyógyul.

Sokszor így állunk hozzá az élethez is, tudjuk, mi, hová vezet, mégis reménykedünk, hogy elkerüljük az elkerülhetetlent. Nem akarunk szembe nézni vele!

Persze nem csak szomorú jelenetek voltak a filmben. Képzelj el egy 17 éves lányt, ebben a korban mindenki hajlamos az őrültségekre, és még haldoklik is, úgy érzi nincs veszteni valója. Spontán, őrült cselekedetek, vajon mikor tettem ilyet utoljára? Te mikor tettél valami őrültséget? Valamit, ami tiltott, ami nem normális, amitől boldog vagy, mert érzed, hogy nincsenek korlátaid? Amitől azt érzed, hogy igazán élsz? Kellenek ezek a pillanatok, hogy megtörd a hétköznapok szürkeségét. Pillanatok, mert az életünk ebből áll, pillanatok egymást követő sokasága.

Azt hiszem a boldogság kulcsa, hogy ragadjunk meg minden pillanatot, teljes átéléssel, mert ha hagyjuk elillanni, ugyanolyan már nem lesz még egyszer.

Itt és Most mik az álmaid? Mik a vágyaid? Mi akadályoz meg abban, hogy megvalósítsd őket? Mi történik, ha megteszed? Sírni fogsz, sokat! De nem azért, mert annyira rossz, hanem azért, mert eddig nem hitted el, hogy ennyire jó is lehet! Minden pillanat mély érzelmekkel teli, ugyanolyan intenzitással élni a magasságot, a mélységet és az ürességet is.

Szomorú és elkeseredett pillanatok az életünkben, bár meg se történne egyik sem! A tehetetlen düh, amitől úgy érzed, felrobbansz, bár ne lenne! Bár ne lenne vége a szép dolgoknak, bár örökké tartana! Aztán ráébredsz, hogyha sose lenne vége, nem tudnád értékelni a boldog pillanatokat, nem lenne jelentősége a jó dolgoknak.

Ha szenvedsz itt és most, légy hálás ezért, mert azt jelenti, megéltél már boldogabb pillanatokat is. Most pont ezeket a pillanatokat siratod, mert már vége, már sose jön vissza, vagy mégis. Pontosan ugyanúgy már tényleg nem fog megtörténni, de a boldogságnak sok ezer arca van, és még sok ezerszer meg fogod tapasztalni. De most az előző pillanatok halálát éled, gyászolsz. Az elmúlás mindig fájdalmas, és csak egy kérdés zakatol a fejedben: Miért?

Persze a lány meghal a végén, a szülei elbúcsúznak tőle, és én már a huszadik zsepinél tartok, zokogok. Most tör fel belőlem minden, mert már olyan régóta nem sírtam. Nem akartam megélni a mélységet, menekültem előle, pedig milyen jó érzés. Jó érzés kiengedni!

„Ez tényleg megtörténik? Nem tudom, mi a valódi. Akárhogy is éled meg az utolsó napokat, olyan lesz, amilyennek lennie kell. Hamarosan kezded elhagyni a testedet. Néha nem tudsz majd válaszolni, hallod körülötted az embereket, és végül az élet elröppen belőled.”

Ez egy olyan film, ami felforgatja az érzéseidet, olyan dologgal kell szembe nézned, amit nem tudsz elkerülni. Szomorú és elkeseredett érzés, én ennek ellenére csak végtelen hálát éreztem a zokogás közben.

Emlékeztetett az élet valódi értékeire és ráébredtem, mennyi boldog pillanatot éltem már át eddig, és még milyen sok lehet még, ha így döntök. Döntöttem, akarom az életem minden pillanatát, nem baj, ha nehéz, nem gond, ha fáj, érezni akarom minden pillanatban, hogy igazán élek! És még mindig sírok, de ez „Most jó”!

„Pillanatok, az életünk pillanatok sorozata. Mindegyik a vég felé sodor. Engedd el! Engedd el mindet! Az életünk pillanatok sorozata, engedd el! Pillanatok, minden pillanat ide vezetett.”