Már egészen korán megtanuljuk, hogy az az emberi lény, akinek semmije nincs, értéktelen. Azonosulunk az EGO-val, megtanuljuk, hogy minél több dolgot halmozunk fel, annál értékesebbek vagyunk.
Ha kezdünk tudatosak és éberek lenni, ráébredünk arra, hogy már nem érezzük magunkat értékesnek pusztán azért, mert sok pénzt keresünk, nagy házunk van, és még nagyobb autónk. Minél több tárgyat halmozunk fel, annál többet aggódunk azon, hogy sikerül-e még több dolgot beszerezni, és ami már megvan, vajon sikerül-e megtartani.
Mi van, ha azzal töltjük az egész életünket, hogy a siker szimbólumaira vadászunk, egyre több dolgot felhalmozunk, mindig valami többre vágyunk, mint a mi a szomszédnak, a rokonoknak, vagy akárkinek van?
Ez az EGO mantrája: Még többet és többet akarok! Akkor leszel boldog, ha valami mást is megszerzel magadnak, valami drágábbat és szebbet, mert az több hatalmat és több tekintélyt biztosít neked!
Ez a fajta látásmód már gyermekkorunkban elkezdődik a játékok gyűjtögetésével, a gyermeknek is kell az, ami másnak van, sőt, inkább még több. Ne felejtsük a következő párbeszédet sem, amit nap, mint nap hallhatunk a gyerekek között: Ez az enyém! Az én játékom! Ne nyúlj hozzá!
Amikor felnövünk a játékok drágább változatai jelzik, hogy vagyunk valakik. Összeomlunk, ha ezek a tulajdonok, veszélybe kerülnek, vagy elveszítjük őket. Összeomlunk akkor is, ha már nincs módunkban több tulajdont felhalmozni, vagy bármit is teszünk, XY-nak mindig több lesz. Gondoljuk át! Ha azok vagyunk, amiket megszereztünk, akkor, ha elveszítjük őket, mi magunk is megsemmisülünk!
Amíg az Ego uralja a lényünket, az értékünk folyton kockán forog, állandó a bizonytalanság és a stressz. Pedig jól tudjuk, semmink sem volt, mikor erre a világra születtünk, és akkor sem lesz semmink, amit magunkkal vihetnénk, amikor távozunk. Amíg hagyjuk, hogy a tárgyaink uralkodjanak felettünk, sosem szabadulunk ki az EGO börtönéből. Azok, akik az EGO értékrendjével azonosítják magukat, a depresszió és az öngyilkosság sem ritka eset, ha a felhalmozott javaik veszélybe kerülnek.
Azon a helyen, ahonnan jöttünk és ahová visszatérünk a megelégedettséghez és a belső béke eléréséhez nincs szükségünk anyagi dolgokra. Emlékszem, ahogy a gyerekeim kicsi korukban, – de talán még most is – eljátszottak egy egyszerű fadarabbal, vagy belefeledkeztek a hangyaboly megfigyelésébe. Minden egyes pillanatban megélték a létezés csodáját!
A birtoklás rögeszméje és a hozzá társuló dicsekvés annak a jele, hogy hagytuk hamis énképünket eluralkodni rajtunk. Ha továbbra is teret engedünk ennek a folyamatnak, akkor valami olyan uralkodik felettünk, melynek a létezése hazugságra épül, mert nem valódi.
Nem kell, hogy bármi is visszaigazoljon vagy megerősítsen abban, hogy én, mint végtelen lény egyedi és értékes vagyok. Persze, ha megteheted, vegyél egy nagy házat, és kocsit, élvezd az anyagi javakat, de ne válj függővé tőle! Mert az, „az vagyok, amim van”, a mai kultúránk által támogatott tévhit, ne hagyd, hogy félrevezessen!
