Vajon léteznek vagy léteztek-e valamikor a történelem során olyan alkimisták, akiknek sikerült létrehozni az alkímiai transzmutációt?
Egyes tudósokról az a hír járja, hogy igen. És ne feledjük, hogy mások is sikerrel járhattak, csak nem fedték fel magukat. Az alkimisták közül feltételezhetően Albertus Magnusról és tanítványairól, de nincs elegendő bizonyítékunk.
Gyakran emlegetik Nicolas Flamelt és feleségét, Pernelle asszonyt is. George Langelaan Les faits maudits (elátkozott dolgok) című könyvében hosszan foglalkozik az ő történetükkel. Flamelen kivűl sikeres aranycsináló hírében áll még a XVI. Századi Jean-baptiste Van Helmon, a nagy tudású belga vegyész is, aki ezt írta:
„életem során több ízben is kezemben tartottam a Bölcsek kövét, azt a katalizátort, amely lehetővé teszi az arany létrehozását ezüstből, ólomból vagy higanyból.”
Tudósunk arra hivatkozik, hogy egy barátjától kapta, de nem mondja meg kitől.
Persze sokan vannak, akik nem hajlandók hitelt adni a mendemondáknak, nem hisznek a Bölcsek kövének létezésében. Az Opus Magnum szerintük csalás, amely talán csak átvitt értelemben jelent valamit. S a gyanúra minden ok megvan, hiszen, akiknek birtokában volt a Bölcsek köve, azt mindig valaki ismeretlentől kapták. A varázskönyv pedig, amelyben a Nagy Műhöz vezető folyamat leírását megtalálták, általában titokzatos úton-módon került hozzájuk. Maga Nicolas Flamel is, aki látszólag egyszerűen írja le próbálkozásait, az információk lényegét hagyja homályban.
Giordano Bruno
Szemtanúként sokan vettek részt különböző aranycsinálási próbákon, ám minden alkalommal hiányzott valami. Az alkímia minden korban titokkal vette körül magát. Giordano Bruno, XVI. Századi szerzetes számol be arról, hogy egyszer Velencébe utaztában véletlenül felfedezett egy nagyon régi könyvesboltot, s ott egy könyvre bukkant, melynek Voachaduma contra Alchemia volt a címe, s 1530-ban adták ki Velencében. Rögtön gyanította, hogy az aranycsinálásról szól, bár a szövegből nem sokat értett, mert az ügy titkosságát megőrzendő, a nyelvezet igen bonyolult volt.
Általánosságban véve megállapíthatjuk, hogy ahányszor csak az alkímisták titkairól esik szó, mindig ugyanabba az áthághatatlan akadályba ütközünk.
Ez a helyzet, ha Helvetius történetét vizsgáljuk, aki Orániai Vilmos háziorvosa volt a XVII. században. Egyszer egy ismeretlen férfi tette fel neki a kérdést, hogy ismeri-e a Bölcsek kövét. A tudós nemmel válaszolt, mire a férfi valami sárgás, kőszerű anyagot. Ezután többször meglátogatta Helvetiust, s hagyta, hogy a tudós hosszasan könyörögjön neki, míg végre adott neki egy darabkát a kőből.
Csak egy pici morzsát ugyan, de mikor Helvetius próbát tett, a transzmutáció sikerült. Senki nem akart hinni neki, de a tények előtt végül mindenki meghajolt. Ami létrejött a kísérlet során, minden kétséget kizáróan arany volt.
Ránk maradt egy másik, hasonlóan homályos történet a XVIII. Századból, egy bizonyos James Price szomorú haláláról. Ő oxfordi diák volt, s tanulmányainak sikeres befejezése után fordult az alkímia felé. Áttanulmányozott minden tudós írást, ami a Bölcsek kövéről szólt, s úgy tűnik, munkájának meglett az eredménye. Sikerült- méghozzá magasan kvalifikált tanúk jelenlétében- tramszmutációt létrehoznia.
A tragédia akkor következett be, mikor azt követelték, hogy újra, még szigorúbb ellenőrzés mellett ismételje meg a kísérletet. Ekkor a tudós hirtelen összeesett, s egy pillanat múlva már halott is volt. Mindez ott történt a laboratóriumban, tudóstársainak körében. Azt állapították meg, hogy ciánnal megmérgezte magát.
A későbbi századok feltalálói sokkal titoktartóbbak, ha csináltak is aranyat, nem verték nagy dobra. Akadt köztük olyan is, aki a maga készítette, elég tiszta aranyat eladta az Egyesült Államok kormányának. Dr. S. H. Emmens-nek hívták. Korunkban a titoktartás egyre fontosabbá válik, hisz ha mindenki megtanulhatná az aranycsinálást, felborulna a világ gazdasági élete. Az arany, ez a ritka és nemes fém a gazdasági egyensúly alapja, így értékének mindig magasnak kell lennie. Ha hirtelen túl sok lenne belőle valakinek, ez az egyensúly felborulna, s ennek beláthatatlan következményei lennének.
Alkimisták kísérlete a XX. Század második feléből
A televízióban láthattuk Saint-Germain grófjának kísérletét. A férfi beavatottnak tartja magát, és lehet, hogy valóban az is. Azt állítja, hogy Paracelsus, Philalethe és Nicolas Flamel nyomdokain jár.
Íme az emlékezetes adásban történtek leírása:
Az alkimista vesz egy tégelyt és egy tekercs olvadóbiztosítékhoz használatos ólomhuzalt. Levág a drótból egy háromcentis darabot. A nyakába akasztott medalionból kivesz egy csipetnyi szürke port, melyet „projekciós pornak” nevez, és rászórja a drótdarabra. Az olvasztótégelyt lezárja, majd egy gázrezsó lángjára helyezi. Öt perc eltelte után elzárja a lángot, és hideg vízbe helyezi a tégelyt, Amikor lehűlt, kinyitja, és a mélyén ott látható a drótdarab, mely arannyá változott. Tipikus alkimista kísérletről van szó, csak az a furcsa benne, hogy a hatvanas években történik, és a francia televízió egyenes adásban közvetíti…
Homályos elemekkel persze itt is találkozunk, akárcsak a múltban mindig. De hát épp ez a szerencse! Hiszen az a fontos, hogy a titkokat ne teregesse ki mindenki előtt! Ezzel ugyanis minden vonzerejüket és hatalmukat elveszítenék. Nem is beszélve arról a zűrzavarról, melynek magjait elhintenék a világban. Még felborulna a dolgok megszabott rendje!
Forrás: John Michel Greer
