Ülök a szobában, végre egyedül, csend van körülöttem. Az elmúlt hónapok terhei két vállra fektettek, elfáradtam.

A változás jó dolog, öröm kéne, hogy körüllengje, mégis keresztülmenni raja, hatalmas érzelmi teher. Amikor az életed egy olyan fordulópontjához érsz, mikor minden változásban van, a munkád, a magánéleted, és főleg te magad! Hiszen valahol ezt te idézted elő, mégis olyan megfoghatatlan. Fáradtnak érzed magad, elgyötörtnek, pedig látványosan semmi katasztrofális dolog nem következett be körülötted.

Látszólag minden ugyanolyan, mint eddig, te mégis érzed a változást és tudod, hogy ha ennek vége, már semmi sem lesz ugyanaz.

Elengedni a múltat mindig fájdalmas, még akkor is, ha valami pozitív dolog jön helyette. Mert az ember ilyen, ragaszkodik a már megszokott dolgaihoz, ez jelenti neki a stabilitást. Pedig semmi sem marad örök, minden folyamatosan átalakul, más minőségben van jelen, mint korábban. Ez egyfajta „kishalál”.

Engedni meghalni azt, ami már nem mi vagyunk, ami már nem visz előre. Ha erőszakkal vinnénk magunkkal, csak hátráltatna minket. Mert a régi csomagokkal nem lehet újat alkotni, haladást elérni. Azokat le kell tenni, és üres kézzel útnak indulni az újba, az ismeretlenbe.

Már meg is érkeztünk a következő dologhoz, ami félelemmel tölt el, az ismeretlen. Mikor megpróbálunk a régi és az új között egyensúlyozva talpon maradni, kétségbe esve keresni valami kapaszkodót, ami stabilitást hoz és biztonságérzetet. Azonban nem találunk semmit.

A körülményekkel együtt te magad is változol, de még nem tudod, hogyan, és merre, így önmagadban sem lelsz támaszra. Mert az, aki voltál, most éppen megszűnik, de még nem értél oda ahhoz, aki leszel.

Egy ilyen élethelyzetben még a hitetlenek is elkezdenek imádkozni. Mert már nem marad más, csak az a meggyőződés, hogy van valahol valaki, vagy valami és vigyázza minden lépésünket. Valaki, aki akkor is lát, ha te sem látod önmagad!

És imádkozol, kéred a segítséget, a lelki békét, bízva abban, hogy hall téged és segíteni fog. Ebbe a bizalomba tudsz kapaszkodni, a reménybe, hogy hamarosan vége, és már látni fogod a partot.

Ez az állapot tele van bizonytalansággal, félelemmel, mégis úgy érzem, hogy ez az átváltozás a bátrak kiváltsága!
  • Azoké, akik nem elégedtek meg azzal, ami van, miközben tudták, hogy többre is képesek.
  • Azoké, akik hosszú utazásra indultak az élet tengerén, miközben tudták, hogy sokáig nem látják a partot. A változással járó érzelmi hullámzások, kitörő viharok mindig megtépázzák, kifárasztják a lelkünket. Amikor már azt hisszük, sosem lesz vége, hogy mégsem vagyunk képesek végigcsinálni, egyszer csak megérkezünk.

A változás már a múlté lesz, a sok bizonytalanság és lelki gyötrelem, minden eltűnik. Megmarad az az euforikus érzés, mikor egyszerre sírsz és nevetsz:

„Istenem, megcsináltam! Pedig azt hittem nem lesz erőm hozzá, hogy nem fogom bírni és fel fogom adni. De nem így történt.”

Ez a tapasztalás ad majd erőt a következő nagy átalakuláshoz, amikor a jelenből, ami régen jövő volt, egyszer csak megint múlt lesz. És én újra felszállok majd a hajóra, útra kelek, hogy új partokat fedezzek fel.