Ez a szerelem egyik legalapvetőbb problémája. Minden szerelmes átesik rajta, és mindenkinek tanulnia kell ezt, mert nem jön magától, nem születésedtől fogva tudod.
Csak lassan, lassan, sok-sok fájdalmon keresztül jössz rá — és minél hamarabb, annál jobb —, hogy mindenkinek szüksége van a maga saját terére, és nekünk nem szabad betörnünk, beleavatkoznunk abba a térbe. A másik felségterületére való behatolás mindennapos jelenség a szerelmesek között, mert megszokottnak veszik a másikat. Úgy kezdenek gondolkodni, hogy ők többé nem különálló lények. Az „én” és a „te” fogalmát kezdi felváltani a „mi”. A „mi” is igaz, de csak időnként.
A „mi” ritka jelenség. Csak egyszer-egyszer, és csak néhány pillanatra jutnak el a szerelmesek abba az állapotba, amikor ez a szó jelentéssel bír, amikor azt mondhatod, hogy mi — amikor az én és a te eltűnik egymásban, amikor a határvonalak összemosódnak. Ám ezek ritka pillanatok a szerelemben, nem szabad magától értetődőnek venni őket. Nem maradhatsz napi huszonnégy órán keresztül „mi”, pedig mindenki ezt akarja a szerelemben — és épp ez okozza a szükségtelen gyötrelmeket.
Amikor egyszer-egyszer közel kerültök egymáshoz, akkor eggyé váltok. Ezek a ritka pillanatok nagyon értékesek a szerelemben, melyeket meg kell becsülni, mert nem tudod őket huszonnégy órán keresztül fenntartani. Ha megpróbálod, csak tönkreteszed őket, akkor elvész a szépségük. Tehát ha elmúlt a pillanat, akkor elmúlt — újra „én” és „te” lesztek.
Neked is megvan a magad tere, és a másiknak is. Ezt tiszteletben kell tartani, nem szabad semmilyen módon beleavatkozni, behatolni a másik felségterületére. Ha ezt teszed, az birtokháborítás. Ezzel bántod a másikat, semmibe veszed és tönkreteszed az egyéniségét. És mivel a másik szeret téged, elnézi ezt neked; eltűri, amit csinálsz, de a tűrés az egy dolog – nem valami szép. Ha a másik csak eltűri neked, előbb vagy utóbb viszonozni is fogja. Nem tudja megbocsátani, és csak gyűlik és gyűlik benne az indulat, napról napra halmozza magában. Ezer és egy dologban beleszólsz az életébe, és ez csak halmozódik benne, aztán egyszer csak felrobban.
Ezért van az, hogy a szerelmesek állandóan veszekszenek. Az állandó betolakodás miatt. Amikor te beleavatkozol a másik életébe, akkor persze ő is megpróbál beleavatkozni a tiedbe, és senki nem érzi így jól magát.
Vegyünk egy példát: a partnered fel van dobva valami miatt, te pedig elhagyatottnak érzed magad, épp nincs jókedved. Ezért úgy érzed, hogy becsaptak, elárultak. „Minek örül ez annyira?” – gondolod magadban, „Én miért nem vagyok boldog, miért csak ő az…?”
Néha az van, hogy ő boldog, te pedig nem vagy az, máskor pedig te vagy boldog, és ő nem az. Meg kell értened, hogy a másiknak minden joga megvan arra, hogy nélküled is boldog legyen, még ha ez fáj is neked. Szeretnél te is részt venni az örömében, de nem vagy abban az állapotban — neked esetleg épp rossz kedved van. Ha nagyon erősködsz, legfeljebb csak egyetlen dolog történik: elrontod az ő jókedvét is, és mindketten csak vesztesek lehettek, mert ha te elrontod az ő jókedvét, akkor legközelebb, ha te leszel épp jókedvű, akkor ó fog belerondítani a te jókedvedbe. Lassanként ahelyett, hogy barátokká válnátok, ellenségei lesztek egymásnak.
A szerelemben alapvető követelmény, hogy mindkét félnek abszolút szabadságot kell kapnia ahhoz, hogy önmaga lehessen.
Ha a másik fel van dobva, örülj neki — ő most épp jókedvű. Ha neked is jókedved van, és vele tudsz örülni, az nagyszerű. De ha nem, akkor hagyd őt békén. Vagy ha a másik épp szomorú, és te együtt tudsz érezni vele a szomorúságában, az rendben van. De ha te épp kicsattansz a boldogságtól és énekelni támad kedved, akkor hagyd őt békén. Ne akard magaddal rángatni, hagyd inkább magára. És akkor lassanként felébred egy mély tisztelet köztetek, és ez a tisztelet lesz az alapköve szerelmetek templomának.
Forrás: Osho-Nők könyve
Trackback/Pingback