A férfiak és a nők versenye

Ahhoz, hogy a férfiak ugyanolyan vehemenciával és könyörtelenséggel küzdjenek egy nő ellen, mint ahogy azt egy férfival szemben tennék, egész kulturális, sőt biológiai meghatározottságából fakadó korlátaikat kellene megsemmisíteniük. Le kellene bontaniuk magukban a nőről alkotott idealizált képet…

Egy előadásomon szegezték nekem a kérdést: vajon miért van az, hogy a magyar egy hagyományosan lovas nép, a lovaglás a férfiasság szimbóluma és ma a lovasok 9%-a már nő? Miért fordultak el a bátorságot, a technikán felül fizikumot, kitartást, rátermettséget igénylő sporttól a férfiak? A lovaglás bátorságot, fizikumot, ügyességet, érzéket kíván. Együtt kell élni a lóval… És akárhogy szépítjük, uralni kell. Humánusan.

Csodálkozhatunk-e azon, hogy a csontvázra fogyott, nyeszlett testalkat, megtörten hajlott hát, enyhén rogyasztott térd, gyámoltalanul lecsúszott nadrág, alulról felfelé néző „kivertkutya-pillantás” jellemzi ma a fiatal fiúkat? Mert ebből nem lehet baj. Hátha jobban fogják őket szeretni, elfogadni a lányok, ha nem tűnnek agresszívnak, erősnek, bármit is uralni képesnek… Ilyen a pacifikált, erejétől fosztott, mondhatjuk herélt férfi…

Ennek a folyamatnak teljesen ellenkezője zajlik a női vonalon. Minden hírharsona szerint eljött a Nők ideje: természetes, hogy ők uralni akarnak dolgokat, területeket, előszeretettel fitogtatják fizikai erejüket és ügyességüket. Mert nekik nemcsak lehet, hanem biztatást is kapnak hozzá. Versenyként élik meg. Győzni akarnak. Diadalt aratni.

Így jutunk el a mába, ahol mintha már nem is lenne nagyobb női önbizalom növelő tett, mint a korábban kimondottan férfiasnak számító területek eluralása: a favágástól, a horgászáson át, a burkolásik. A férfiakat megszégyenítő hölgy teljesítmények elsöprően népszerűek. A férfiak világa hierarchikus világ. A fizikai teljesítménynek mindig is motorja volt a versengés. A felkészülésnek, a küzdelemnek, a kitartásnak alapját képezte az az állandó megmérettetés, aminek a férfiak folyamatosan kiteszik magukat. Ezért vezetnek másképpen, ezért esznek és isznak másképpen, ezért szerelmeskednek másképpen a férfiak.

Idegen férfiak közötti versengésnek az önfejlődés a tétje. Egymást felfelé húzzák. Nincs lelkizés, nincs elvárás, nincs érzelem. Ha alulmarad, akkor is el tudja helyezni magát a rangsorban, tudja, hogy alatta is vannak. De miért versengenek a férfiak? Miért akarnak fejlődni? Miért akarnak a férfiak a rangsorban előrébb kerülni? Egyszerű a válasz. A nőkért. A nők kegyeiért, a női visszaigazolásért, a nők elismeréséért.

Évezredeken keresztül azt vésték a férfiakba, hogy tisztelje, szeresse, tenyerén hordozza a nőt, legyen udvarias, előzékeny és figyelmes. A férfi a nőben pontosan azt szereti, ami nem férfi, ami csak a nőben van: a gyengédséget, a puhaságot, a nőies finomságot, kecsességet, a bájt, a szépséget, a törékenységet és még sorolhatnánk. Ettől különleges egy nő a férfi számára!

Ha kilovagol egy férfi és egy nő, és lassan poroszkálnak, a férfi gyönyörködhet lovastársa nőiességében. De ha vágtában „ki ér oda hamarabb”, „ki ugrat nagyobbat” helyzetbe keverednek, akkor a férfi máris elbukott. Mert bekapcsol a virtuskodás, az erőfitogtatás, az ügyesség demonstrálása, a rangsorban való előrekerülés ösztöne. De a férfi mindig a nőért versenyez, nem a nővel! Vagy ha mégis, abból a férfi jól kijönni nem tud. Ha ő nyer, akkor keserű a győzelem, hiszen mégiscsak egy nőt győzött le. Ha veszít, akkor egész férfi mivolta bukott meg, odalett az önbecsülése.

Vajon nem azért van ez így, mert a lelkünk mélyén tudjuk, hogy férfi és nő kiegészítik egymást, hogy a férfiaknak egymással és nem a nőkkel kell versengeniük? A versengés, a virtuskodás, az erőfitogtatás korábban az udvarlás része volt, hisz a férfi rátermettségét bizonyította. A többi férfi előtt is, közülük kiválva, illetve a nőknek is demonstrálva erényeit. Ilyen volt például a néptáncban a legényes. Felmerül a kérdés; miért ne tudnának a nők is legényest járni, épp olyan virtuózan? De járnának-e még legényest a férfiak, ha a nők tömegesen kezdenék el ezen a területen fitogtatni erejüket, rátermettségüket? Nem válna-e ez méltatlan versengéssé a férfiak számára? Hisz férfi a férfival küzd, verseng, harcol. De ugyanezt nem szívesen teszi egy nővel.

„Ahhoz, hogy egy férfi ugyanolyan vehemenciával és könyörtelenséggel küzdjön egy nő ellen, mint ahogy azt egy férfival szemben tenné, egész kulturális, sőt biológiai meghatározottságából fakadó korlátait kellene megsemmisítenie. Le kellene bontania magában a nőről alkotott idealizált képet.”

Ahhoz, hogy méltó versenytárs lehessen, pontosan azokat az elemeket kellene a nőről lecsupaszítani, ami a különlegessége a férfi szempontjából (gyengédség, érzékenység, finomság). Valójában férfiként kellene ilyenkor tekinteni a nőre. Ennek a folyamatnak a belső útja a legtöbb férfi számára járhatatlan. Miért bontaná le a nőt magában? Csoda-e, ha a mai férjek elviszik a feleségüket lovagolni és megvárják a kocsiban?

Miért van az, hogy már egyetlen terület sem marad, amit azok, akik manapság a nők nevében lépnek fel fogadatlan prókátorként, ne kezelnének versengési terepként, ahol állandóan bizonyítani akarják, hogy a nők legalább olyan jók, vagy jobbak, mint a férfiak? Nem lehetséges, hogy a nők férfiterületeken való bizonyítási vágya és erődemonstrációja pontosan arról szól, hogy elfordulnak a lelki világtól és sokkal inkább az anyagiak válnak fontossá? Nem lehetséges, hogy ez valóban folyamatos ütközéshez vezet a férfiakkal? Olyan ütközésekhez, amelyekből a férfi a maga valósága szerint csak vesztesként jöhet ki. Ahogy a nő is. Nem lehetséges, hogy a férfiak pontosan azért vonultak ki a szolgálatvállalásból, mert ezt a harcot, versengést méltatlannak és keserűnek tartják?

Tudja mindenki, hogy a nők épp olyan ügyesen általánosságban a férfidolgokban, mint a férfiak általánosságban a nőiekben. De egyenként tekintve minden ilyen verseny, ami nagy elégtételt, vagy maximum legyintésre méltó versengést jelent egy nőnek, földig rombol egy férfit. Ugyanez a helyzet a legényessel, ami a férfiak hierarchiájának a kialakulását eredményezi a tánc segítségével. Aki ezt megérti, tudja, hogy ha a lányok legényest kezdenek el táncolni, a fiúk abba fogják hagyni.

Látom, hogy ma még a férfiak lelik örömüket abban, hogy ügyes lányokat tanítanak lovagolni és legényest táncolni. Mert ma még vannak férfi oktatók, akiktől a lányok is szívesen tanulják a férfifortélyokat. Annyira kreatív és élvezetes ez a folyamat férfiként, hogy az általam megkeresett oktatók is először tágra nyitott szemekkel bámultak rám, amikor a fent leírtakat felvetettem nekik. Kiült az arcukra a fizikai fájdalom, amit a felismerés okozott bennük, hogy az élvezetes és pár perce még építőnek tűnő munkájuk milyen veszélyeket rejt.

Felismerték, hogy miben vesznek részt önkéntelenül, nem elemezve a folyamatok negatív hozadékait. Miközben egyöntetűen tapasztalják, hogy a fiúk és férfiak leértékelődnek; egyre bugyutábbnak, félszegebbnek, nyomorultabbaknak látják őket a virágzó, mindenre képes és kiváló teljesítményt nyújtó lányokhoz képest. Akikkel éppen ezért élmény foglalkozni… Most akkor mégse tegyék?

Természetesen a fenti kérdésre nincs jó válasz. De látni kell azokat a folyamatokat, amelyek hatnak ránk. Férfi és nő versengését a férfiak nem nyerhetik meg. A nemek között nincs valódi verseny. Nem kellene, hogy legyen.

Forrás: Bedő Imre „Férfienergia”