Kérdezem Hádészt, milyen az alvilág?
Kérdeztem Anubiszt, hogy jutnak a lelkek oda, át?
Kérdeztem Goethe-t, Mephisto-t, mi képre alkotta?
Kérdeztem Mercuriust, az utolsó üzenteknek, mi az általános tartalma?
S mind egyet feleltek az árnyak kertjéről, a kísértés földjén, a határvonalról, a holtak bírájának csarnoka küszöbén, ahol vagy Ozirisz kegyeltjévé vagy a kutyák martalékává válik az emberi élet vége.
Figyelj Te, kíváncsi!
A pokol, az alvilág, a kísértés, az anyagban tart,
a vágyak és a birtoklás gúzsba kötnek,
itt, ez az élet,
ami nehéz, fájdalmas és soha, de soha nem ér véget.
De, minden lehúzó mélységben van egy pont,
egy pillanat,
egyetlen röpke szikra.
S ha még élni akarsz, ragadd meg ezt a momentumot, hogy lelked főnixmadra az életerőtől élesen sivító hanggal, szabadon széttárt szárnyakkal szakadhasson ki a poklod tüzéből, és izzó lángcsóvaként mutassa neked az utat, amire valóban születtél!
