A világ, amelyben élünk, kapcsolataink minőségéből adódik.

(Martin Buber)

Egy példa az erőszakmentes kommunikáció módszeréből:

  • Rosszul érzem magam, ha ilyen gyorsan vezetsz.
  • Félsz, hogy valami baj történik?
  • Igen, egy kicsit aggódom, és ilyen sebességgel a tájat se tudom élvezni. Kérlek menjünk egy kicsit lassabban!
  • Rendben. Igazából én is örülök, hogy autókázhatunk egy kicsit. De még mindig feszült vagyok a munkám miatt. Mit szólnál, ha megállnánk ott, annál a vendéglőnél, és innánk egy kávét a teraszon?
  • Remek ötlet!

Ugye, milyen jó lenne, ha így folytatnánk le egy beszélgetést? Ha lenne valami biztos eszközünk, amelynek segítségével tudatosan tudjuk kifejezni magunkat, hogy ilyen szívélyes viszony alakuljon ki?

Marshall Rosenberg kifejlesztett egy négy, egymást követő lépésből álló folyamatot, amelynek segítségével elmondjuk, hogyan érezzük magunkat, és mire lenne szükségünk ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat.

Az erőszakmentes kommunikáció első lépése: a megfigyelés (minősítés nélkül)

Az első lépésben elmondod, mi az indíték, amiért a beszélgetést kezdeményezed. Fontos, hogy a kijelentéseidnek semmiféle elítélő felhangja ne legyen.

Pontosan mi volt a kiváltó esemény, amire reagálni akarsz? Mit láttam vagy hallottam?

Ha például azt mondod: „Húsz perccel a filmkezdés után érkezel!”, akkor azt fejezed ki, amit tapasztalsz. De ha úgy mondod: „Már megint elkéstél!, akkor már azt is belekevered, amit a puszta tényről gondolsz.

Az erőszakmentes kommunikáció második lépése: érzés (értelmezés nélkül)

A második lépésben hangot adsz az érzelmeidnek. Érezhetsz ijedtséget, örömet, bánatot, dühöt, stb. Például haragszol a párodra, mert csak a focinézés érdekli, veled nem foglalkozik! Azt mondod: „Már megint csak a foci, az mindennél fontosabb!” De ha azt mondod: „Úgy érzem elhanyagolsz!”, akkor azt fejezed ki, hogyan értelmezed a párod focimániáját.

Az erőszakmentes kommunikáció harmadik lépése: szükségletek (haditerv helyett)

A harmadik lépésben elmondod, hogy milyen szükséglet áll a második lépésben megfogalmazott érzelem mögött. Lehet például, odafigyelés, szabadság, biztonság vagy önállóság igénye.

Ha azt mondod: „Szükségem van arra, hogy több időt töltsünk el együtt”, akkor a szükségletedet fejezed ki. Ha viszont azt mondod: Holnap este ne nézzünk tévét, inkább beszélgessünk, már haditervet szőttél, konkrét megoldást javasolsz. hogyan akarod kielégíteni az odafigyelés iránti igényedet.

Az erőszakmentes kommunikáció negyedik lépése: kérés (követelés helyett)

A negyedik lépésben hangot adsz a kérésednek, amelyben minél pontosabban megfogalmazod, hogy mi is az, amit szeretnél.

„Kikapcsolnád, kérlek a tévét?”

A kérést azt különbözteti meg a követeléstől, hogy a másik nemet is mondhat rá anélkül, hogy a kapcsolatkárát látná, vagy következményekkel kellene számolnia.

Ezt a négy lépést alkalmazhatjuk, ha el akarunk mondani valamit, vagy amikor másokat hallgatunk meg, hogy átérezzük és megértsük tapasztalataikat, érzéseiket, szükségleteiket, kéréseiket.Kommunikációnk ilyen módon ide-oda lépegető tánccá válik aközött, amit tapasztalunk, érzünk, igénylünk és kérünk, és aközött, amit a másik ember tapasztal, érez, igényel és kér. 

A négy lépés adja meg a szerkezetet, amelybe a szavaidat öntöd. 

Egyszerű, de nem könnyű! Könnyen áttekinthető modell ez, de amikor alkalmazni akarjuk, gyakran váratlanul ismét a hosszú éveken át berögzült gondolkodásmódra, beszédmódra térünk át. A lényeg, hogy ne keseredjünk el, ha visszacsúszunk a megszokott sémába, mindenkivel előfordul. Kellő éberséggel az erőszakmentes kommunikáció rögzül fog a tudatunkban.

 

Felhasznált irodalom: Serena Rust: Erőszakmentes kommunikáció