Az olyan ego, amelyik akar valamit a másiktól, és ugyan melyik nem akar, általában eljátszik valamilyen szerepet, hogy a „szükséglete” kielégüljön, akár anyagi nyereségről; akár a hatalom, a fölény vagy a különlegesség érzéséről; akár valamifajta – testi vagy lelki vonatkozású – örömérzésről van szó.
Az emberek általában egyáltalán nincsenek az alakított szerepük tudatában. Ők maguk azok a szerepek. Némelyik szerep alig észrevehető; némelyik ordítóan nyilvánvaló – kivéve annak, aki azt éppen alakítja. Néhány szerepnek egyszerűen csak annyi a funkciója, hogy figyelmet szerezzen. Az ego ugyanis mások figyelmén virul. (A figyelem végül is a pszichés energia egy formája.) Az ego nem tudja, hogy minden energia forrása benned van, ezért azt kívül keresi. Az ego nem a jelenlétet keresi, hanem a valamilyen formában megnyilvánuló figyelmet, mint amilyen például az elismerés, a dicséret, a csodálat; vagy csak annyit, hogy valahogy észrevegyék, hogy létezését tudomásul vegyék.
A szégyenlős ember – aki fél mások figyelmétől – sem mentes az egótól, csupán ambivalens, „kettős” egóval rendelkezik, amelyik egyszerre áhítja és féli a többiek figyelmét. Attól fél, hogy a figyelem majd kritika vagy rosszallás formáját ölti, más szóval attól, hogy a figyelem nem növeli, hanem csökkenti az éntudatát. Emiatt a szégyenlős ember nagyobb mértékben fél a figyelemtől, mint amennyire áhítja azt.
A szégyenlősség gyakran társul egy alapvetően negatív énfogalommal, a nem megfelelőség hitével. Önmagunk fogalmi látása ennek vagy annak látom magamat -, akár pozitív (én vagyok a legnagyszerűbb), akár negatív (mit sem érek): az ego. Minden pozitív énfogalom mögött ott lapul a „nem vagyok elé jó”-tól való félelem. Minden negatív énfogalom mögött ott lapul az „én legyek a legnagyszerűbb” vagy „jobb legyek, mint a többiek” iránti vágy.
A magabiztos ego meglévő fölényérzése és a további fölény iránti igénye mögött ott lapul a kisebbrendűségtől való, tudattalan félelem. Fordítva: a szégyenlős, inadekvát (magát nem megfelelőnek tartó) egóban, amelyik kisebbrendűséget érez, erős, rejtett vágy lapul a felsőbbrendűség érzése iránt.
Sokan a kisebbrendűségi és a felsőbbrendűségi érzések között hullámoznak, attól függően, hogy éppen milyen helyzetben vannak, illetve kivel kerülnek kapcsolatba. Mindössze a következőt kell tudnod és magadban megfigyelned: valahányszor többnek vagy kevesebbnek érzed magadat bárkinél is, az a benned lévő ego.
Gonosztevő, Áldozat, Szerelmes
Egyes egók, ha nem tudnak dicsérethez és csodálathoz jutni, akkor a figyelem más formáival is beérik, és olyan szerepeket játszanak, ami azokat váltja ki. Ha nem tudnak pozitív figyelmet szerezni, akkor helyette esetleg negatív figyelmet keresnek, például negatív reakciót provokálva ki valaki másból. Néhány gyerek pontosan ezt teszi. Rosszalkodnak, hogy figyeljenek rájuk. A negatív szerepek játszása különösen hangsúlyossá válik, valahányszor az egót felnagyítja egy olyan, a múltból származó érzelmi fájdalom, amelyik még több fájdalom átélésével óhajtja megújítani önmagát.
Egyes egók bűntényeket követnek el, csakhogy hírnévre tegyenek szert. Ők a hírhedtség és az emberek rosszallása révén akarnak figyelemhez jutni. A jelek szerint azt mondják: „Kérlek, mondjátok, hogy létezem, hogy nem vagyok jelentéktelen!” Az ego ezen patologikus (kóros) formái a szokványos egók csupán extrémebb verzióit képezik. Igen gyakori szerep az áldozaté. A figyelemforma, amit ő keres, az a mások együttérzése vagy sajnálata, illetve hogy a többieket érdekeljék az „én problémáim”, érdeklődjenek „én és a történetem” iránt.
Az „önmagamat áldozatnak látni” elem számos egós mintában föllelhető, például a panaszkodásban, a sértettségben vagy a bántalmazottságban. Persze, ha már azonosultam az olyan történettel, amelyben magamra az áldozat szerepét osztottam, azt nem akarom föladni, és ezért – amint azt minden terapeuta jól tudja – ez ego nem óhajtja, hogy a „problémái” véget érjenek, mert azok részei az ő identitásának. Ha pedig senki sem figyel a szomorú történetemre, akkor azt a fejemben ismételgetem újra és újra. Önsajnálatot érzek, és identitásom azé az emberé, akivel az élet, más emberek, a sors vagy Isten igazságtalanul bánik. Ez definíciót (meghatározást) ad az énképemhez, valakivé tesz, márpedig az ego számára kizárólag ez számít.
A szerepjáték meglehetősen gyakori jelenség a „romantikus kapcsolat” első időszakában. Célja: vonzani és megtartani azt, akire az ego olyan lényként tekint, aki majd „boldoggá tesz; aki azt érezteti velem, hogy különleges vagyok; aki minden igényemet kielégíti”.
„Azt alakítom, akinek te akarsz; te pedig azt alakítod, akinek én akarlak”: ez a kimondatlan és tudattalan megállapodás. A szerepjátszás azonban fárasztó munka, ezért ezeket a szerepeket nem lehet a végtelenségig játszani, különösen ha összeköltöztök. Amikor e szerepek lehullanak, mit látsz? A legtöbb esetben sajnos annak a lénynek még nem a valódi esszenciáját, hanem azt, ami az ő igazi lényegét elfedi: a szerepeitől megfosztott, durva egót a maga fájdalomtestével, továbbá a meghiúsult akarásával, ami most haragba fordul át, ami legnagyobb valószínűséggel épp a házastárs, illetve a partner ellen irányul, amiért ő nem tudta eltüntetni azt a mögöttes félelmet és hiányérzetet, ami az egós éntudat lényegi eleme.
Amit általában „szerelembe esésnek” neveznek, az a legtöbb esetben az egós akarás és követelés fölerősödése. Függőség alakul ki benned a másik személlyel kapcsolatban, pontosabban az illetőről általad alkotott képpel kapcsolatban. Ennek semmi köze a valódi szeretethez, amiben nyomokban sincs akarás.
A hagyományos szerelemfogalom vonatkozásában a spanyol nyelv a legőszintébb: te quiero azt jelenti, hogy „akarlak”, és azt is, hogy „szeretlek”. A szeretlek-re használt másik kifejezést – te amo -, ami nem hordozza ezt a kettősséget, ritkán használják, talán mert az igazi szeretet is épp oly ritka.
Forrás: Eckhart Tolle
