Szokás mondani, a nehéz helyzetekben magunkat biztatni azzal, hogy a remény hal meg utoljára. És ez így is van.

De mi történik, ha már az utolsó kis reménysugár is kialszik a szívünkben és nem látunk semmilyen kapaszkodót magunk körül? Ilyenkor van szükségünk arra, hogy valaki vagy valami átsegítsen bennünket, adjon egy szikrát, mely újra lángra lobbantja az életet bennünk. Talán pont erre a cikkre van most szükséged. Ezeket ne feledd a legembertpróbálóbb napjaidon sem!

 

Az élet folyton változik

Mindennek van kezdete és vége, ez alól nem kivételek a kemény időszakok sem. Egyszer véget érnek. Egyszer elmúlnak és csak emlékek lesznek. Egyszer. Persze, amikor nyakig benne vagyunk és úgy érezzük, belefulladunk, nem jöhet elég gyorsan ez az egyszer. Mikor az utolsó energiánkat mozgósítjuk és minden értelmetlennek tűnik, nem olyan egyszerű bízni abban, hogy valaha is jobb lesz. De ezt jegyezd meg: az élet folyton változik ez benne a varázslatos. Olyan fordulatokat hozhat, melyekről nem is álmodtál, éppen ezért olyan boldogságot is, melyről már régen lemondtál.

 

Távolodj el önmagadtól

Belülről nézve a problémákat gyakran felnagyítjuk őket. Persze itt nem azt mondom, hogy vedd félvállról, bármi is történik veled, de az érzelmek sokszor elhomályosítják a logikus gondolkodást. Ha egy kicsit elhatárolódsz önmagadtól, leválasztod magad az érzelmi érintettségről, akkor máris egy új szemüvegen át, egy megoldás központú perspektíván át láthatsz rá az előtted álló feladatra. Kérdezd meg magadtól: mit tennék, ha egy idegen ember mesélné el a problémáját? Hogyan beszélnék vele? Miképp igyekeznék segíteni neki?
Távolodj el önmagadtól. Ha reményvesztettnek érzed magad, nézz le úgy az életedre, mintha madártávlatból figyelnéd az eddigi magaslat helyett!

 

Együtt vagyunk egyedül

Hogy régen mit érezhettek az emberek, azt nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy a mai társadalomban minden ember számtalanszor szembenéz a magánnyal. Még akkor is, ha épp egy hatalmas tömeg közepén áll. Beszéd helyett elfojtás, válasz helyett emoji, kötődés helyett taszítás, sebezhetőség helyett arcoskodás. Mindegy milyen módszerrel, de mind azt próbáljuk elrejteni, hogy mennyire magányosak vagyunk és hogy ez milyen reménytelenséghez vezet bennünket. És talán ebben a reményvesztettségben pont ez az utolsó szalmaszál lesz a legnagyobb kapaszkodónk: hogy nem vagyunk egyedül.

 

Mindig hajnal előtt a legsötétebb

Közhelyesnek hangzik, nem igaz? De mégis van benne valami. Amikor a legjobban fáj, amikor a leginkább a végét járod, amikor tényleg minden remény oda, egyszer csak jön egy fordulat és minden megváltozik. Ha volt már ilyenben részed, emlékezz rá! Vésd mélyen a tudatodba, hogy akkor is mennyire reményveszettnek érezted magad, aztán mégis kilábaltál a mélységből! Ha pedig még nem élted át, hidd el egy olyannak, aki többször is fel kellett hogy kaparja magát a padlóról. Tudom, mit jelent reményveszettnek lenni. És azt is, milyen amikor hirtelen minden megváltozik. Tarts ki és örülni fogsz, hogy nem adtad fel!

 

Addig nincs vége, míg nincs vége

Ha elvész minden reményünk, úgy érezzük vége a világnak. Kicsúszik alólunk a talaj és oda minden kapaszkodónk. Akár egy hirtelen villámcsapás. Minden ködös és értelmetlen. De addig nincs vége, amíg nincs vége! Egészen addig, míg lélegzel, míg van benned erő, addig képes vagy bárhonnan visszajönni.
Addig képes vagy harcolni!
Lehet, meg kell pihenned egy kicsit. Lehet, össze kell szedni az erőd, de aztán képes leszel újra felvenni a kesztyűt és harcolni. A reményvesztett érzés csak egy állapot, egy megálló a siker és boldogság útján. Ne ácsorogj itt túl soká!