Pártatlanul a párkapcsolatokról

A régi korok emberei más alapon és más tervekkel fogtak neki a párkapcsolatoknak: a cél rendszerint a családalapítás volt, amelynek első lépcsőfokát a házasság, majd a születendő gyermek jelentette, tehát egész életre szólóan választottak társat férfiak és nők, avagy sok esetben a szülők. A választásban sokat számított az anyagi helyzet, hogy a leendő feleség milyen hozományt visz a családba, illetve a másik oldalról, hogy milyen életet tud kínálni hitvesének és születendő gyermekeiknek a férj. Szerencsésebb esetben a gyermekek felnőve vitték tovább és bővítették-fejlesztették a családi vállalkozást – ritkán fordult elő, hogy érzelmi alapon köttetett házasság.

 

Amit Isten egybeköt…

Nyilván sok esetben két teljesen eltérő személyiség került egy fedél alá, de a vallás, a hagyomány és a társadalom úgy diktálta, hogy elfogadják ezt a helyzetet, és megpróbáljanak összecsiszolódni – volt rá egy egész élet. Ezekben a párkapcsolatokban fontos szerepet játszott, hogy vállalták egymást, és templomban, Isten előtt fogadtak örök hűséget. A katolikus vallás úgy tartja, hogy amit Isten egybekötött, ember nem választhatja szét, tehát a válás szóba sem került, mint lehetséges megoldás a zűrös párkapcsolatokra. A férjek és a feleségek legjobb tudásuk szerint próbálták fenntartani a házasságot, együtt megoldani a problémákat, ami egyeseknek könnyebben, másoknak kínkeservesen ment.

Akik mégis „kiugrottak”, azok biztosan számíthattak arra, hogy szűkebb és tágabb környezetük egyaránt megbélyegzi őket. Így aztán férfiak és nők egyaránt tették a dolgukat, ami előbbiek számára elsősorban a család anyagi szükségleteiről való gondoskodást, a feleségek számára pedig a gyermeknevelést, a családi otthon rendben tartását jelentette.

Azóta nagyot fordult a világ, és a társadalmi változások elérték az egyéni sorsokat is. (Vagy fordítva?) Míg a házasság az egységről, az egy-ségről szólt, addig a modern világ az egyén, egy-én boldogságát helyezi mindenek fölé. Szinte nincs olyan család, ahol ne fordult volna elő válás (régen ezt csonka családnak hívják, ma már teljesen értelmét vesztette a kifejezés), a gyerekek pedig természetesnek veszik, hogy minden második hétvégét a másik szülőnél töltenek…

 

Az idő mindent megold – vagy épp ellenkezőleg

Gyakran olvassuk-halljuk, hogy amíg az emberek mástól várják a boldogságot, addig nem találhatnak harmonikus párkapcsolatra, mert először egyedül kell képesnek lennünk a teljességre. A házasság ma már tömegek szerint „csak egy papír”, és azért kötnek házassági szerződést, mert eleve felkészülnek a válásra.

A párkapcsolatok addig tartanak, ameddig mindkét félnek jó, utána az egyikük egyszerűen (vagy némi ajtócsapkodással) kisétál belőle, és új (átmeneti) életet kezd egy másik partner oldalán.

Nem vagy nem eléggé törekszünk arra, hogy helyrehozzuk, ami elromlott az évek során. Egyáltalán: lehetséges-e? Hiszen mindannyian változunk, de míg a saját változásainkat alig érzékeljük, egészen más szemmel nézünk a partnerünkre, aki meghízott, ráncosodni kezd, hülye szokásokat vett fel, horkol… miért is kéne elviselni ezt még hosszú évekig?

Napjainkban már az az általánosan elterjedt nézet, hogy aki nem boldog, az a partnerét-családját-házastársát is boldogtalanná teszi, tehát az első és legfontosabb, hogy saját magának kedvezzen. Ha sok pénzre vágyik, megkereshesse, ha művészi ambíciói vannak, kiélhesse, ha sportmániás, a pályán rúghassa a bőrt, amíg csak kedve tartja… Voltaképpen azt a társat keressük, aki ezt elfogadja, akihez úgymond a legcsekélyebb mértékben sem kell alkalmazkodni. Egyszerűen csak mellettünk van, és két független, önálló vágyakkal-tervekkel rendelkező ember úgy él, ahogy jól érzi magát, csak éppen ezt egy kapcsolat keretein belül teszik.

De mi lesz, ha lekopik az újdonság varázsa? Mi lesz, ha az égvilágon semmi közös nem köti össze őket (legfeljebb a gyerek), mert máshol és máson dolgoznak, más hobbijuk van, másra szeretik költeni a pénzüket? Meddig tarthatnak így a párkapcsolatok?  Adja magát a kérdés: mit szeretünk a kapcsolatban voltaképp: magát az embert, a társunkat? Vagy azt, hogy elfogad bennünket olyannak, amilyenek vagyunk, és semmilyen erőfeszítést nem kell tennünk a szeretetéért? Képesek vagyunk-e hosszú távon értékelni egymást? A mai társadalom már nem hitrendszerre alapozva éli mindennapjait, gyakorlatilag mindenki azt kezd az életével, amit akar (amit tud). De vajon hová vezet, ha semmi sem szab gátat az egyénnek?

 

Mindig törekedjünk az egyensúlyra

Tagadhatatlan, hogy gyakran az átalakulások hoznak minket nehéz helyzetbe. Nem látjuk, hogy egy életterület változása egy másikat is megmozdít. Természetesen ezek az elmozdulások nemcsak a párkapcsolatokat érintik, hanem a teljes életutat.

Nehezen alkalmazkodunk, pedig az elv egyszerű! Amennyiben változás áll be az életünkben, állítsunk be új egyensúlyi helyzeteket. A sors mindig ezeken keresztül késztet minket döntésre, emiatt tétovázunk sokszor, hogy mit kellene tennünk. Nem szabad elfelejtenünk, hogy nincs rossz döntés, nem arra kell gondolnunk, hogy valamit elrontunk, hanem arra, hogy a döntésünk következményét is el kell fogadnunk.

Ezeket a kérdéseket boncolgatja Takács Tibor Egymás szemében című könyvében – méghozzá asztrológiai megközelítésből. 30 évenként érik be egy-egy generáció életének termése, 30 évenként lehet érezni-mérni és megélni a nagy változásokat. Számtalan élettörténet-példán keresztül tárja elénk asztrológusi tapasztalatait, a felé érkező problémákat, és válaszokat-megoldást is kínál a párkapcsolati problémákkal küzdőknek. Általános tapasztalata az, hogy egy kapcsolatot addig kell ápolni, amíg még minden rendben van, nem pedig akkor segítségért kiáltozni, amikor már visszavonhatatlanul megbántottuk egymást. Vajon lehetséges ez a mai világban? Erről szól az Egymás szemében.

 

Forrás: bioenergetic.hu