Lelki sebek – A veszteség ezer rétege

Azt mondják, hogy az idő minden lelki sebet begyógyít. Paradoxon, mivel az idő, mint mértékegység nem létezik.

Mindemellett ha a lelki sebeink valóban begyógyulnának, akkor újra és újra elkövetnénk a tévedéseinket, újra és újra ismeretlen élményként érnének minket a megpróbáltatások, mert nem lenne érzelmi és mentális lenyomatunk a sérüléseinkről.

A lelki sebek talán be tudnak hegedni, de hogy nyom nélkül begyógyuljon, az, ami egyszer már megsérült – véleményem szerint – nem lehetséges, sem ebben az életünkben, sem a következőkben.

A lelki sebekkel és hegekkel megtanulhatunk együtt élni. Jó esetben megtanuljuk elfogadni, legjobb esetben megtanuljuk szeretni őket, és minden egyes alkalommal, amikor az életkörülményeink energietikaliag hoznak egy hasonló rezgéstartományú helyzetet, már nem lesz annyira ijesztő a megélési, átélési, túlélési folyamat.

Vagyis az idő nem begyógyítja a lelki sebeinket, csupán elviselhetővé teszi a fájdalmas emlékek mértékét. A tudatos feldolgozás megbarátkoztat minket a lelki sebekkel, hogy ne hibaként, hanem fontos és bölcs emlékeztetőként nézzünk rájuk. De a sebek, a stigmák, a hegek, az emlékek attól még fájnak és kitörölhetetlenek.

Ezeket a sérüléseket, az érzelmeinken keresztül lehet újra és újra felfejteni a tudatos és a tudatalatti információik segítségével. Amikor csak az érzések törnek elő, de nem találjuk rá a racionális magyarázatot, hogy ez most miért is áraszt el minket, olyankor kell elkezdeni a tudatos feldolgozási folyamatokat és a spirituális segítők munkáját igénybe venni.

Az elme és a lélek nagy varázsló mesterek! A lélek emlékszik magára a fájdalomra, a szomorúságra, az űrre, az elhagyatottságra, és az érzelmi skála ezer és ezer rétegére, mint az elme a traumák ok-okozati összefüggéseire. A lélek nem felejt, az elme védekezési mechanizmusként radíroz.

Még az elhivatottan tudatos, és spirituális életet élő embernek sem mindig megy egyik napról a másikra, az ok-okozati folyamatok felgöngyölítése.

Van, hogy hetekbe telik, és van, hogy az eleje kicsit sem tudatos a folyamatoknak, csak hagyjuk, hogy húzzon az örvény. Érezzük, hogy nem tehetünk ellene semmit és tudjuk, ha ébren tartjuk a tudatosság szikráit magunkban, akkor előbb utóbb elkezdenek felsejleni a válaszok és az összefüggési folyamatok is.

 

 

Addig pedig, csak hagyjuk magunkat kifájni, szomorkodni, és az egyre mélyebb, egyre sötétebb rétegeinkbe megérkezni. Majd egyszer csak a kezdeti magatehetetlen és a későbbi tudatos mélyrepülés után megérkezünk a pillanatnyi érzelmi és tudati valóságunkba, és kitisztul a kép.

Kitisztul például, egy fel nem dolgozott gyermekkori veszteség traumáját újra modellezi az élet. Teljesen más szereposztással, más rendezésben, de az érzelmi és tudati folyamatok átélésére tökéletesen berendezett színházteremben zajlik a pillanat, hogy segítsen nekünk, akár tíz, húsz, harminc évvel ezelőtti veszteségeinket is újraélni. Ezzel esélyt kapunk arra, hogy megszeressük azt a heget, amit annak idején nem volt módunk, nem volt időnk, vagy még nem volt meg hozzá a képességünk, hogy szeretve begyógyítsuk, és megengedjük neki, hogy ezentúl, már puhábban fájjon és kíméletesebben emlékeztessen mindarra, amit általa tanultunk.