Emile Franckel élő adásban folytatott egy kísérletsorozatot az egyik Los Angeles-i tv-állomás Adventures in Hypnotism (Kalandok hipnózisban) című műsora számára. Franckel ezzel a közvélemény figyelmét akarta felhívni arra, hogy az alanyok hipnózis alatt el tudják mesélni korábbi életeiket.
Szkeptikus volt: úgy vélte, hogy az előző életekből vett emlékek a tudatalatti memória mélységéből, vagy a hipnotizőr „súgása” révén bukkannak felszínre. Azonban a némelyik alanyból „kihúzott” emlékek nem feleltek meg ennek az állításnak. Mivel a hipnotizőr nem ismerte az alanyokat, így nem is tudta volna befolyásolni őket. A véletlenek sorozata azonban már több mint pusztán egybeesés.
Mégis, Franckelnek igaza volt, hogy szkeptikus maradt. Bár az eredmények némelyike csodaszámba ment, a hipnózis azonban egy olyan mentális állapot, amit számos ember gyakorolhat, ha a körülmények megfelelőek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hipnózist manapság már teljesen érti az orvostársadalom.
Úgy tűnik, hogy hipnózis alatt felszínre törnek az életünk során felhalmozott tapasztalások rétegei – olyan tapasztalások, amelyek korábbi életeink emlékeit mélyen a tudatalattiba nyomták. Amikor például a hipnotizőr egy 30 éves alanynak azt mondja: „Most 1981-et írunk. Ön most 20 éves. Felébred a huszadik születésnapján. Mondja el, hogy most hol van, és mi történik” – ekkor az alany utolsó tíz éve mintha nem is létezne.
A Society for Psychical Research, azaz a Pszichikai Kutatások Társasága már 1906-ban feljegyezte egy meg nem nevezett egyházi személy lányának esetét, aki – hipnózis alatt – elmesélte II. Richárd uralkodása idején élt életét.
Abban az életében egyáltalán nem volt valamiféle méltóságos asszony – a cinikusok azon állítása ellenére, miszerint a regresszió alatt az alanyok híresnek hiszik magukat. Mindössze Maaudnak, Salisbury grófnőjének, valamint Blanche Poiningsnek (született Mowbray) és Richard édesanyjának volt távoli ismerőse.
A lány által elmesélt történelmi tények majd- mindegyike igaznak bizonyult, ahogy a ruházat és az ételek leírása is. Sőt, a lány nem emlékezett, hogy bármit is olvasott volna a korról és az akkori emberekről.
Egy 1952 novembere és 1953 októbere között végzett kísérletsorozat alatt Morey Bernstein, egy amatőr amerikai hipnotizőr visszavezette alanyát, Virginia Tighe-t, Írországba, a 19. század elején élt életébe.
Az akkor 29 éves Mrs. Tighe a wisconsini Maddisonban született, és Chicagóban élt három éves korától, míg férjhez nem ment. Soha nem járt Írországban, és írekkel sem volt kapcsolata. (Keményen tagadja az ennek ellenkező állításokat, és bizonyítékai is vannak erre.) Hipnózis alatt ír akcentussal beszélt, és elmondta, hogy Bridget (Bridey) Murphy-nek hívták. Protestáns szüleivel, Duncan és Kathleen Murphy-vel élt Corkban. Testvére, Duncan 1796-ban született és Mrs. Strayne lányát, Aimée-t vette feleségül, aki abban az iskolában tanított, ahová Bridey járt 15 éves korában.
1818-ban férjhez ment egy katolikushoz, Brian MacCarthy-hoz, akinek a rokonait meg is nevezte. Kocsin utaztak Belfastba, olyan helységeken keresztül, amiket szintén megnevezett, ám a térképen nem találhatók meg.
A házaspár a Szent Teréz templomba járt, John Gorman atyához. Bridey elmondta a boltok nevét, ahol olyan pénzérmékkel vásároltak, amelyeket valóban abban a korban használtak. Bridey még ír szavakat is tudott mondani, ha megkérték rá, méghozzá korabeli értelemben használva a szavakat.
Bridey Murphy olvasott az ír mitológiáról, és ismert néhány ír népdalt és táncot is. Az egyik kísérlet végén Mrs. Tighe kijött a transzból, és eljárt egy ír táncot. Elmesélt egy másik táncot is, amit egy hölgy igazolt, aki a szüleitől látta. Egy másik jelentős részlet volt az, hogy pontosan írta le: Bridey életében hogyan csókolták meg a Blarney-követ, ami arról híres, hogy szónoki képességet „varázsol” azokba, akiknek sikerült megcsókolniuk.
Bridey történetét az amerikai Empire című magazin is kivizsgálta, és a lap megbízásából William Barker három hetet töltött Írországban, hogy utánajárjon a Bridey által elmondottaknak. Ottlétének eredménye egy 19 000 szavas jelentés, amely tipikusnak mondható a regressziós esetekben. Voltak olyan tények, amelyek igaznak bizonyultak, míg mások nem, de akadtak olyanok is, amelyek pontatlanok voltak. Érdekes, hogy lényegtelen részletek bizonyultak igaznak, ugyanakkor a fontosabb eseményekre Bridey nem jól emlékezett.
Számos állítását lehetetlen volt bebizonyítani. Például sehogyan sem lehetett kideríteni a születések, házasságkötések, halálozások dátumait, mivel 1864-ig Corkban nem tartották nyilván ezeket. Még ha a szokásoknak megfelelően a Murphy család a Bibliában is jegyezte ezeket a dátumokat, ebből sem derült ki semmi, mivel nem tudni, hol található a család Bibliája.
Semmi információ nem derült ki a belfasti Szent Teréz templomról sem, Gorman atyáról sem, de valóban létezett az a két üzlet, amiről Bridey beszélt. Bridey elmesélte azt is, hogy dudások játszottak a temetésén, ami akkoriban szokásban volt a dudák nyugtató hangja miatt.
Így hát a semleges érdeklődő számára nem sikerült megnyugtató választ adni. Honnan tudhatott Mrs. Tighe a dudákról, a Blarney-kő megcsókolásáról, illetve a belfasti üzletek nevéről, amit csak hosszas utánajárás révén lehetett kideríteni? Miért kreált volna a tudatalattija a 19. századi Írország életéről ilyen élethű képeket? És honnan szerezte színészi képességét – sok más regressziós alannyal együtt -, hogy ilyen hatásosan el tudta játszani életét egy másik korban, egy másik országban?
Forrás: The Unexplained
