Ha tetszik ha nem, mind meghalunk!

A gondolataim és a cikk tartalma nem vonja kétségbe és nem bagatellizálja el a veszteség által létrejövő fájdalmat és megrendülést! Ettől függetlenül szembe kell néznünk azzal, hogy egyszer mind meghalunk!

A közelmúltban elhunyt Gesztesi Károllyal, most pedig Kobe Bryanttel kapcsolatban generálódnak orrvérzésig az ilyen és ehhez hasonló tartalmak a neten.

Élj a pillanatban, mondd ki, tedd meg, ne várj, ne halogass, hívd fel, mondd el neki, hogy szereted, tölts vele időt! Ilyen és ehhez hasonló jelmondatok özöne tölti meg egyre inkább a közösségi médiát és a mindennapok szemléletét, amivel alapvetően én is egyetértek. DE!

Ha ennek az életszemléletnek a csapásvonalán éljük az életünket, akkor a legeslegfontosabb, hogy mindezt önazonos módon tegyük. Gondolok itt arra, hogy a jelen megélésének, és a valódi szeretet kifejeződésének a legfontosabb üzenete a belső béke, és nem a halál árnyékával való versenyfutás!

Egy dolgot azonban nem látok sehol kommunikálni, ami szintén a legeslegfontosabb ezzel a témával kapcsolatban, mégpedig, hogy mindezt szabadlelkülettel, lelkiismeret furdalás nélkül, teljes szívből és szabad akaratból tegye az ember. Hiszen mindenkinek máshol és máshol vannak a határai.

Mert hiába hívogatod naponta a szertetteidet, hiába mondod el adott esetben a számodra amúgy fontos dolgokat, hiába helyezed át a fontossági sorrendet az életedben, hiába sajtolod ki az énidődet mások hasznára, ha mindezek mögött nem a saját szívből jövő indíttatásod és a szabad akaratod húzódik, hanem, megfelelési kényszer, vagy lelkiismeret furdalás alapú viselkedésminta, aminek a félelem és az önállótlanság a gyökere, megfűszerezve az „Elég jó vagyok-e?” alapvető pszichológiai kérdéssel.

Ha valódi, tiszta, feltétel nélküli szeretettel érintkezünk, ahhoz nem kell naponta, hetente kapcsolódnunk azzal, akivel valóban tisztán éljük érzelmileg az életünket. Attól mert mindennap, vagy hetente, havonta, beszélsz, találkozol egy szeretteddel, annak a gondolatnak a zászlaja alatt, hogy „jaj, istenem mi van, ha ez az utolsó találkozásunk”, vagy „biztosítanom kell őt arról, hogy fontos nekem”, ettől még nem válik tartalmassá sem értékessé az együtt töltött idő, és annak az üzenete, és energetikája sem értékelődik fel.

Arra szeretnék rávilágítani, hogy mennyi torzult kapcsolat vonaglik a világban a megfelelési kényszer és társas kapcsolati függőségek  miatt, a leválás, elválás képessége elsajátításának hiánya miatt. A megfelelési kényszer miatt, a szeretet félreértelmezése miatt, a szeretet valódi ismeretének hiánya miatt, a szeretetnyelvek  ismeretének, elfogadásának és alkalmazásának hiánya miatt, az önszeretet és az Önismeret hiánya miatt.  És a „mind meghalunk” tényétől való félelem miatt.

Mert nem attól válik értékessé egy kapcsolat, ha minél több időt töltünk együtt, hanem attól, ha az együtt töltött idő valódi és minőségi tartalommal telik el mindegyik fél számára. Mert ebben az esetben biztosak lehetünk benne, hogy úgy búcsúzunk és olyan élmény emlékekkel távozunk egymás mellől, ha ezek után soha többé nem találkozunk, a lelkünk akkor is békében, szeretettel ringatva – búcsú ölelve tudja útjára engedni a távozót.

Miért is ragaszkodunk, mihez is, kihez is ragaszkodunk, mit is siratunk, kit is sajnálunk tulajdonképpen, amikor meghal valaki. Csakis magunkat senki mást.

Mi is az, amivel ilyenkor küzd az ember, amivel nem tud adott esetben megbirkózni. Nem a másik fél hiánya, hanem a saját érzéseinek definiálása, kimondása, megélése, átélése és azok feldolgozása. Hogy miért van ez így? Mert nem tanítják, nem tanuljuk a gyászmunkát!   Mert a halálról nem természetesen, hanem rettegve gondolkodik a társadalmunk. Ilyen címkékkel tűzdelve, mint tragikus hirtelenséggel, feldolgozhatatlan, felfoghatatlan, drámai, érthetetlen.  Persze, ha minden jól megy, az öregedési ciklusokat követve búcsúzhatunk el a szeretteinktől, de ez korántsem magától értetődő. Ennek is valahogy a közszemléletbe be kéne kerülnie, hogy igen, jó esetben az életkor határozza meg a halálozási sorrendet, de ez korántsem egyértelmű.

És mind meghalunk, nincs kivétel, ezért születtünk, hogy fejlődjünk, és egy számunkra alkalmas és magunk által kiválasztott pillanatban elhagyjuk ezt a földi síkot. Igen tudom, ez sokaknál csapkodja a biztosítékot, de saját tapasztalatból tudom, hogy több kilépési lehetőségből, mindenki maga dönt arról, hogy mikor is távozik. Semmi meglepő nincs ebben, semmi az égvilágon, pont olyan természetes, mint az, hogy a világra jöttünk. Mégis úgy tekintünk a halálra és az elválásra mintha az valami váratlan és felfoghatatlan dolog lenne.

Mintha nem lenne benne az élet nevű szerződésben. Pedig nem is az apró betűs részbe fogalmazza ezt bele a mindenség, hiszen attól a pillanattól, ahogy megszületik egy ember, egyértelműen magában hordozza az elmúlást is. Azt hiszem ezen a téren kéne sokat fejlődnünk, hogy a nevelési normákba beletartozzon a halál fogalmának megértetése, a gyászmunka közismertté tétele és ezen folyamatok érzelmi feldolgozásának készségszintű elsajátítása. Mert szembe kell néznünk vele, előbb-utóbb mind meghalunk.

Attól miért nem félünk soha, hogy nem jön tél után tavasz? Mert tudjuk, hogy az élet velejáró körforgása, hogy előbb vagy utóbb, de Március – Április körül kivirágzik az éghajlatunk és tudjuk, hiába tombol a nyár, jön az ősz és a tél, tehát újra jön az elmúlás.  Hiába hosszú a nyár, hiába élvezed minden pillanatát a csodás őszi melegnek, tudod, hogy jönni fog a hideg, rideg tél, amit majd szintén tavasz követ. Miért nem ilyen természetes az is, hogy ha megszületik egy élőlény, az egyszer, egy általa kiválasztott időpontban visszatér oda ahonnan érkezett, vallási nézetre való tekintet nélkül, ebbe minden belefér, a porból lettünk porrá leszünk, mind meghalunk és a reinkarnáció is.

Egészséges módon a halál feldolgozásának is pont így kellene működnie. Hagyni, hogy a szeretett személy elvesztésének a helyét valami új és virágzó dolog foglalja el a lelkünkben. Lehet az egy új hobbi, egy új kapcsolat egy új szakma, egy új életmód. Ezek azok a dolgok, amik méltó módon tudnak emléket állítani valaki helyének és nem pedig az, amikor egy életen át hordozza valaki az emléknek nevezett fájdalomtestet. De ezt tanulni kell, és ezt a folyamatot úgy hívják, hogy gyászmunka.