Naponta 2- 2,5 órát utazom a munkahelyemig és vissza. Ez alatt az idő alatt van alkalmam megfigyelni az embereket.
Nagyon sokan vagyunk összezsúfolva a villamoson, a metrón, a buszon. A legforgalmasabb időszakokban, szinte mozdulni sem lehet, egymáshoz préselődve várjuk, hogy megérkezzünk úti célunkhoz. Mégis, ezekben a helyzetekben vagyunk a legtávolabb egymástól.
Az emberek egy csoportja fülhallgatóval a fülében közlekedik, azt hiszem, ők vannak a legtöbben. Minél hangosabb a zene, annál jobb! A hangos zene kirekeszti a külvilág zajait, csak a saját gondolataidat hallod, csak a saját emlékeidben utazol, csak a saját jövőd miatt aggódsz. A lényeg az, hogy ne kelljen másokra is figyelni, nem is tudnál, hiszen annyira lefoglalnak a saját életed nagy problémái.
A következő emberek csoportja, akik könyvet olvasnak. Egy részük egyszerűen szeret olvasni, de csak utazás közben van ideje rá. Ők azok, akik mindig új információkra éhesek, akik nyitottak a tudás, a tudatosság felé.
A könyvolvasók másik fele a – zenehallgatókkal ellentétben-, már a saját gondolatait sem akarja hallani. Már a saját maga teremtette világra sem kíváncsi, mert nem érzi jól magát benne. Ezért elutazik egy olyan világba, amit más képzelt el, hiszen a másik élete mindig jobb, mindig boldogabb. És ez alatt az idő alatt, amíg más életét éled, nem kell a saját elbaltázott életedet rendbe tenni, mert félsz, rettegsz tőle, nem mersz szembe nézni önmagaddal!
A következő emberek csoportja az újságolvasók. A metróban ingyen osztogatják, ezt a színvonalas kiadványt. Előfordul, hogy vannak benne hasznos, érdekes információk, rejtvény. Hogy ezeket kinyerd az újságból, kb. 15 perc elég. Akkor vajon miért szorongatják és lapozgatják az utazásuk teljes időtartama alatt? Látom az embereket. Van, aki nem is olvassa, csak mered bele az újságba a gondolatai mindenfelé kalandoznak szinte az arcukra van írva, milyen érzések kavarognak bennük.
Lehet, azért teszik ezt, hogy ne keljen a mellettük ülő szemébe nézni?
És van még egy csoportja az embereknek, ők vannak a legkevesebben. Beszélgetnek, nevetnek, néha hangosan, jókedvűen. Ha hosszan figyeled őket, észre fogod venni, hogy árad belőlük valami fény, valami ragyogás. És akik körülöttük vannak, értetlenül bámulnak rájuk, fintorognak, bosszankodnak, leereszkedően szemlélik őket.
Vajon mi történik ilyenkor? Mi az, ami kiváltja ezt a reakciót?
”Az én életem olyan nehéz és keserű, kemény világban élünk, ezek meg itt viháncolnak, nekik biztos könnyebb! Vajon ők miért érdemelnek jobb életet, mint én? Egyáltalán hogy mernek boldogok lenni?”
Az önsajnálat, az irigység, az örömtelenség, ezek azok, amivel elzárjuk magunkat attól az állapottól, amire mindannyian vágyunk. Hiszen mindenki elégedett és boldog szeretne lenni. Vajon miért nem sikerül? A megoldás végtelenül egyszerű: elfelejtettünk SZERETNI! A szeretet fogalma ma már annyira elkorcsosult, hogy csak kevesen emlékeznek, milyen is az!
„Szeretni valakit valamiért” Ezt nagyon megtanultuk, még sláger is született belőle. Mi lenne, ha megpróbálnánk szeretni csak úgy, a szeretetért! Legyen az bárki, vagy bármi, önmagáért szeretni, a létezés örömét érezni!
Ahhoz, hogy ezt meg tudd élni, meg kell tenned az első, legnehezebb lépést. Tanuld meg szeretni önmagad, úgy, ahogy vagy! A gyengeségeidet, a hibáidat. Ha ezt meg tudod tenni, másokat is képes leszel tisztán, mély elfogadással szeretni.
Ha ezt mindannyian meg tudjuk tenni, ha képesek vagyunk rá, akkor utazásunk új értelmet nyer! Akkor képesek leszünk, mosolyogva, egymásra figyelve haladni tovább az utunkon. Igaz, akkor sem leszünk kevesebben, akkor is egymáshoz tapadva préselődünk fel a reggeli buszra. De elégedetten, jókedvűen, boldogan, mert akkor már fogjuk érezni, amit most még nem, akkor már észre fogjuk venni, hogy valójában mind ugyanoda tartunk. Ráébredünk, hogy egymás kezét fogva, közösen hamarabb célba érünk! Talán így lesz!
