Hogy bármely helyzetben úgy tudd megtenni a szükséges tettet, hogy az közben ne váljon számodra szereppé, amivel azonosulsz: ez az élet művészetének alapvető leckéje, amelyet mindnyájunknak meg kell tanulnunk, a szerepjátszás feladását.

Bármit is teszel, tetted akkor lesz a leghatékonyabb, ha azt magáért a tettért teszed, s nem azért, hogy szerepidentitásodat megvédd, megerősítsd, illetve hogy tetteid ahhoz igazodjanak. Minden szerep egy-egy fiktív éntudat, és azon keresztül az elme teremtette „kis én”, illetve a szerep, amit ő éppen alakít, mindent személyessé, s így meghamisítottá és eltorzítottá is tesz.

Az e világban hatalmi pozíciót betöltők – például a politikusok, televíziós személyiségek, vezető üzletemberek, vallási vezetők (néhány figyelemre méltó kivételtől eltekintve) – teljesen azonosultak a szerepükkel. Őket VIP-eknek tekintik, holott valójában csupán tudattalan játékosok az egós játszmában, egy roppant fontosnak tűnő játékban, aminek végső soron nincs igazi célja.

Shakespeare-rel szólva: „egy félkegyelmű meséje, zengő tombolás, de semmi értelme nincs”

Meglepő módon Shakespeare a televízió segítsége nélkül jutott erre a következtetésre. Ha az egós drámának bármi célja is van, akkor az közvetett: egyre több szenvedést teremt a bolygón, és a szenvedés – bár az túlnyomórészt ego teremtette – végül szintén egoromboló hatású. A szenvedés a tűz, amelyben az ego elégeti önmagát. A szerepet játszó személyiségek e világában az a néhány ember, aki nem elme teremtette képet sugároz – és néhány ilyen azért akad a médiában és az üzleti világban -, hanem a Lét mélyebb „magvából” működik; azok, akik nem próbálnak többnek tűnni, mint amennyiek, és egyszerűen önmaguk, ők figyelemre méltóan emelkednek elő, és egyedül ők azok, akik e világban valóban számítanak.

Ők hozzák el az új tudatot. Bármit is tesznek, az támogatást kap, mert összhangban áll az egész céljával. Hatásuk azonban messze túlterjed tettükön és funkciójukon. Már csupán a jelenlétük – ami egyszerű, természetes és szerény átalakító erővel hat mindenkire, akivel csak kapcsolatba kerülnek.

Ha nincs szerepjátszás, az azt jelenti, hogy tettedben nincs én (ego). Nincs hátsó szándék: éned megvédése, illetve erősítése.

Ennek eredményeként a tetteidnek sokkal nagyobb az ereje. Teljesen a helyzetre összpontosítasz: eggyé válsz vele. Nem akarsz ez vagy az lenni. Akkor vagy a legerőteljesebb és a leghatékonyabb, amikor teljesen önmagad vagy. De ne akarj önmagad lenni! Az ismét csak egy újabb szerepjátszás lenne. Ezt hívják „természetes, spontán énnek”. Amint ez vagy az próbálsz lenni, már szerepet játszol. A „Csak légy önmagad!” jó tanács, ám félrevezető is lehet.

Az elme beindul, és azt mondja: „Lássuk csak! Hogyan lehetek önmagam?” S ezt követően az elme kifejleszt valamilyen stratégiát: „Hogyan legyek önmagam?” Újabb szerepjátszás. A „Hogyan lehetek önmagam?” történetesen rossz kérdés. Feltételezi, hogy tenned kell valamit ahhoz, hogy önmagad lehess. Holott a „hogyan” nem állja meg itt a helyét, mert te már most önmagad vagy. Csupán hagyj fel azzal, hogy fölösleges adalékot adsz ahhoz, aki már vagy!

„Csakhogy nem tudom, ki vagyok. Nem tudom, mit jelent önmagamnak lenni.”

Ha tökéletesen jól tudod érezni magadat úgy, hogy nem tudod, ki vagy, akkor az vagy, ami ekkor visszamarad: az emberi mögötti Lét, a színtiszta „lehetségesség” tere, s nem valami már meghatározott dolog.

Mondj le arról, hogy definiáld önmagadat magad vagy mások számára! Nem fogsz belehalni. Életre kelsz. És ne foglalkozz azzal, hogy mások hogyan definiálnak téged!

Amikor meghatároznak, önmagukat korlátozzák, az pedig az ő gondjuk. Valahányszor kapcsolatba lépsz emberekkel, elsődlegesen ne funkcióként vagy szerepként vegyél részt az interakcióban, hanem a tudatos jelenlét tereként! Miért játszik az ego szerepeket? Egyetlen ellenőrizetlen feltevés, egyetlen alapvető hiba, egyetlen tudattalan gondolat miatt. Ez a gondolat pedig a következő: nem vagyok elég.

Ezt aztán további tudattalan gondolatok követik: szerepjátszás kell, hogy megkapjam, ami ahhoz kell, hogy teljesen önmagam legyek; többet kell megszereznem, hogy több lehessek. Ám annál nem lehetsz több, mint aki vagy, mert fizikai és pszichológiai formád mögött te egy vagy magával az élettel, a Léttel. Formában egyeseknél több, másoknál kevesebb vagy és leszel is mindig. Lényegedet tekintve azonban senkinél se vagy se több, se kevesebb. A valódi önbecsülés és a valódi alázat ebből a felismerésből születik.

Az ego szemében az önbecsülés és az alázat egymásnak ellentmondó dolgok. A kettő valójában egy és ugyanaz.

 

Forrás: Eckhart Tolle Új Föld