…Ha valaki meghal – valaki, akit ismertél, akit szerettél, akivel együtt éltél, aki része volt az életednek – akkor valami benned is meghal. Persze, az illető hiányozni fog. Űrt érzel utána, ez természetes. De ugyanez az űr átalakítható egy ajtóvá. És a halál: ajtó Istenhez.
Vipasszana az asramban élt, és egy vidám, élénk szanjászin volt, tele élettel. Zenész volt; eleven, dinamikus énekes. Hirtelen megbetegedett, és mindenkit szíven ütött a hír, hogy gyógyíthatatlan agydaganata van…
Az elmúlás az egyetlen olyan jelenség, amely nem áldozata az emberi korrupciónak. Ezen kívül az ember minden mást meghamisított, mindent beszennyezett. Egyedül a halál maradt szűzen, hamisítatlanul, érintetlenül az emberi kéztől. Az ember meg szeretné hamisítani ezt is, de nem tud vele mit kezdeni, nem tudja magáévá tenni.
Az eltávozás annyira megfoghatatlan – hogy megismerhetetlen maradt. Az ember nem tud mit kezdeni az elmúlással, képtelen felfogni, nem tud tudományt faragni belőle, Ezért a halál még tiszta, és jelenleg az egyetlen ilyen dolog a világon.
Használd ki ezeket az alkalmakat. Amikor a halál váratlanul belép a tudatodba, akkor az egész életedet értelmetlennek érzed. És az úgy is van! Az elmúlás felfed egy igazságot. Amikor hirtelen szembetalálod magad az elmúlással, akkor teljesen kicsúszik a talaj a lábad alól. Hirtelen ráébredsz, hogy ez az elmúlás utalás a te elmúlásodra is. Minden halál mindenki halála.
Vipasszana elfogadta az elmúlást. Ez az egyik legnehezebb dolog. Ez csak mély meditációban lehetséges, másképpen nem – mert az egész elmét, az egész emberi elmét az elmúlás ellen neveltük.
Évszázadokon keresztül azt tanították nekünk, hogy az elmúlás az élet ellen van, az élet ellensége, az élet vége. Ezért vagyunk tele félelemmel és nem tudunk ellazulni, ezért vagyunk képtelenek átadni magunkat az elmúlásnak.
De ha nem tudsz ellazulni, ha nem tudod átadni magad, akkor egész életedben feszült leszel, mert a halál nem választható el az élettől. Az nem az élet vége – az valójában a crescendo, az élet tetőpontja. És ha félsz a tetőponttól, akkor persze képtelen vagy…soha nem tudsz ellazulni az életben sem, mert mindenfelől a vég leselkedik rád, meg vagy rémülve.
Aki fel az elmúlástól, az alvás közben sem tud felengedni, mert az alvás is egy ‘kishalál’, amely minden este eljön. Aki fél a haláltól, fél a szerelemtől is, mert a szerelem is az. Aki fél az elmúlástól, fél az orgazmus élményétől is, mivel az orgazmusban az ego meghal. Aki fél az eltávozástól, az mindentől fél, így mindenről
lemarad.
Vipasszana nem ellenkezett. Úgy halt meg, ahogy szerettem volna – teljesen átadta magát, elfogadta a halált. Nem ellenkezett, nem küzdött. És ehhez az kell,
hogy megismerj magadban valami hihetetlenül csodálatosat; valamit, ami túl van a halálon. Az ember csak akkor tud felolvadni az elmúlásban, ha felismerte önmagában a halhatatlant.
Ha nem fogadod el az elmúlást, akkor csak egy ‘fél’ leszel, egy darab leszel, aszimmetrikus maradsz. Amint elfogadod az elmúlástt, rögtön kiegyensúlyozottá válsz.
Ha ezt elfogadtad, akkor mindent elfogadtál: a nappalt és az éjszakát, a nyarat és a telet – a fényt éppúgy, mint a sötétséget. Ha mindkettőt elfogadtad, az élet mindkét polaritását, akkor egyensúlyba kerülsz. Békés leszel, egésszé válsz.
És ha az egészre mint egységre gondolsz, akkor ebből a halál sem maradhat ki. Az élet szép, s az eltávozás éppoly szép. Az élet áldásos, s az elmúlás is áldásos a maga
módján. Az élet gyümölcsöző, de az elmúlás is gyümölcsözik. Mindent, amit az Isten ad, mélységes hálával kell fogadni – még az eltávozást is. Csak akkor leszel vallásos, ha mindent hálával elfogadsz, ha mindent feltétel nélkül elfogadsz. A halál az egyik legszentebb szentség – hamisítatlan, még szűz…
Trackback/Pingback