A félelem pszichológiai állapota elválik bármilyen konkrét, valódi, azonnali veszélytől. Ez több formában jelentkezett: kényelmetlenségérzetként, aggodalomként, szorongásként, idegességként, feszültségként, rettegésként, fóbiaként stb.

Ez a fajta pszichológiai félelem mindig valami olyasmivel kapcsolatos, ami megtörténhet, s nem olyannal, ami éppen most történik. Te itt és most vagy, elméd pedig a jövőben. Ez „szorongásszakadékot” szül. Ha te az elméddel azonosulva, elvesztetted a kapcsolatot a most erejével és egyszerűségével, akkor ez a szorongásszakadék állandó társaddá válik. A jelen pillanattal mindig meg tudsz birkózni, viszont képtelenség megbirkózni valamivel, ami csak az elmének egy kivetítése: a jövővel. Sőt, ameddig az elméddel azonosulsz, addig életedet folyamatosan az ego működteti, ahogyan azt már korában is említettem. Az ego — épp fantomtermészete miatt —a finoman kimunkált védelmi mechanizmusok ellenére nagyon sérülékeny és bizonytalan, s állandó fenyegetettséget érez. Mellesleg ez még akkor is így van, ha kifelé nagyon magabiztosnak mutatja magát.

Emlékezz csak a definícióra, miszerint az érzelem a testnek az elme működésére adott válaszreakciója.

Vajon milyen üzenetet kap folyamatosan a test az egótól, a hamis, elme teremtette éntől? „Veszély! Fenyegetve vagyok!” És milyen érzelmet gerjeszt ez a folyamatos üzenet? Természetesen félelmet. A félelemnek a jelek szerint számos oka lehet: veszteségtől való félelem, kudarctól való félelem, sérüléstől való félelem stb. Ám végső soron valójában minden félelem az ego félelme a haláltól, a megsemmisüléstől. Az ego számára a halál mindig karnyújtásnyira ólálkodik. Ebben az elmével azonosult állapotban a haláltól való félelem az élet minden területére kihat. Például még egy olyan, látszólag triviális és „normális”, gyakori jelenség is a halálfélelemből ered, mint a kényszeres szükséglet, hogy a vitában neked legyen igazad — görcsösen védve az álláspontot, amellyel azonosultál —, s hogy a másik fél véleményéről bebizonyosodjon, hogy az téves.

A tévedés egyenlő lenne a halállal! Emiatt vívtak háborúkat, és emiatt futott zátonyra megszámlálhatatlanul sok kapcsolat. Ha egyszer véget vetsz az elméddel való azonosulásnak, akkor éntudatod számára már nem számít, hogy igazad van-e vagy nem, s így szertefoszlik a mélyen tudattalan, erős kényszered, miszerint feltétlenül igazadnak kell lennie — ami egyébként az erőszak egyik megnyilvánulási formája. Akkor világosan és határozottan kimondhatod majd, hogy mit érzel, mit gondolsz, és ez már nem jár együtt sem védekezéssel, sem támadással. Ebben az állapotban éntudatod bensődnek már egy mélyebb és igazabb forrásából táplálkozik, nem az elmédből.

Vedd észre a benned esetleg felbukkanó védekező kényszer bármilyen formáját! Ez esetben vajon mit védesz? Egy illuzórikus identitást, az elmédben lévő képet, egy fiktív lényt. Azáltal, hogy ezt a mintát tudatossá teszed, hogy tanúként megfigyeled, megszünteted a vele való azonosulást. Tudatosságod fényében a tudattalan minta így már gyorsan szertefoszlik. Ezzel véget ér minden vita és hatalmi játék, amely roppant mértékben rombolja az emberi kapcsolatokat.

A mások fölötti hatalom valójában erőnek álcázott gyöngeség.

Az igazi erő bensődben található, és az most is elérhető számodra. Az elme törekvése mindig a most elutasítására és a mostból való elszökésre irányul. Más szóval: minél jobban azonosulsz az elméddel, annál többet szenvedsz. Vagy úgy is fogalmazhatok: minél inkább képes vagy elfogadni és értékelni a mostot, annál szabadabb vagy a fájdalomtól, a szenvedéstől — annál szabadabb vagy az egós elmétől. Ha nem akarsz több fájdalmat létrehozni magad és mások számára, ha nem akarsz hozzátenni a benned még mindig élő, múltból származó fájdalomüledékhez, akkor ne teremts több időt.

Vagy legalábbis ne többet, mint amennyi ahhoz szükséges, hogy életed gyakorlati vonatkozású ügyeit kezelni tudd! Hogyan hagyd abba az idő teremtését? Értsd meg mélyen, hogy csak a jelen pillanattal rendelkezel! Állítsd a mostot életed középpontjába! Amíg ez idáig az időben éltél, és csak rövid látogatásokat tettél a mostba, tedd át lakhelyedet a mostba, és csak akkor tegyél rövid látogatásokat a múltba és a jövőbe, amikor élethelyzeted gyakorlati tennivalói azt feltétlenül szükségessé teszik! Mindig mondj igent a jelen pillanatra!

Forrás: Eckhart Tolle – A most hatalma a gyakkorlatban