„Ó Istenem, nem haltam meg igazán…vagy mégis? Úgy értem, hogy a testem ugyan halott – látom magam alatt – de én lebegek. Le tudok nézni és látom a testemet, kiterülve a kórházi ágyon. Körülöttem mindenki azt gondolja, hogy meghaltam, holott ez nem igaz! Kiáltanék, hogy:
Hé! Valójába nem vagyok halott! Olyan hihetetlen, az ápolónők lepedőt húznak a fejemre, az ismerőseim sírnak. Halottnak kéne lennem, és én mégis élek! Furcsa, mert a testem teljesen halott, miközben én felülről körüllebegem azt. Élek!”
Ezeket a szavakat egy férfi mondja el, mély hipnózisban, mikor újra átéli a halálát. Szavai rövid, izgatott kitörésekben buggyannak elő belőle, és azt a meglepetését tükrözik, amit akkor érez, mikor látja és érzi, hogy milyen élményt él át a fizikai testétől frissen megvált lélek.
Miután lassan múlni kezdett a megdöbbenés, amit saját halálának és lelkének a testéből történő kilebegése láttán élt át, egyre olajozottabban kezeli a felbukkanó képeket. Mivel elméjének tudatos, elemző részének egy kis hányada még mindig funkcionál, ráébred, hogy korábbi tapasztalatát teremti meg újra. A tudatalatti hipnotikus szintről a terapeuta gyorsan a tudat-fölötti szintre emeli a férfit, aki így már készen áll arra, hogy válaszoljon a szellemvilággal kapcsolatos kérdésekre.
Egyre magasabbra emelkedek..még mindig lebegek..visszanézek a testemre. Olyan, mintha egy mozifilmet látnék, csak éppen olyat, amiben én is szerepelek. Az orvos nyugtatja a feleségemet és a lányomat. A feleségem zokog. megpróbálom elérni az elméjét, hogy elmondhassam neki, velem minden rendben van. Ám annyira elborítja a gyász fájdalma, hogy nem jut el hozzá a gondolatom. Azt akarom, hogy tudja, a szenvedésem véget ért. …,hogy megszabadultam a testemtől…, hogy már nincs szükségem rá…hogy várni fogom. Azt akarom, hogy tudja, de ő nem figyel rám! Most távolodom tőle.
Ezt követően utasítások segítségével elkezdi felidézni a szellemvilágba költözésének folyamatát. Általában az történik ilyenkor, hogy a hipnózisban lévő alanyok egyre erősebben kapcsolódnak a szellemvilághoz vezető átjáróhoz.
A mentális képek egyre könnyebben fordítódnak le szavakra. Részletes magyarázatot hallhatunk arról, hogy milyen érzés is belépni a szellemvilágba.
Hatalmas mennyiségű, főleg balesetet szenvedett emberektől származó, az egészségügyben dolgozók által feljegyzett információval rendelkezünk, ami elárulja, hogy mi történik velünk a halálunkkor a testünkön kívül. A szóban forgó személyek klinikailag már halottak voltak, amikor az orvosi erőfeszítések hatására, mégis visszatértek a másik oldalról.
A lelkek meglehetően könnyen hagyják el a testüket, illetve térnek abba vissza, különösen életveszélyes helyzetekben, amikor porhüvelyük a végét járja.
Sokan számoltak be arról, hogy a testük felett lebegtek, és onnan nézték, hogy az orvosaik életmentő beavatkozásokat végeztek rajtuk. Aztán visszatérve az életbe, ezek az emlékek fokozatosan elhalványulnak.
Az előző életekbe visszavivő hipnotikus korregresszió kezdeti fázisaiban adott leírások összhangban állnak azzal az információval, amit a néhány percre meghalt, halál közeli élményt átélők adnak. A két csoport között az a különbség, hogy a hipnotizáltak nem emlékeznek vissza az átmeneti halálukba megélt élményekre. A mély hipnózisban lévő emberek azt tudják elmondani, hogy milyen is az élet a végleges testi halált követően.
Hogy mi a közös a halál közeli élményt és az előző életüket befejező halált hipnózisban felidézők emlékei között?
Mindkét arról számol be, hogy furcsa módon lebegnek a testük fölött, megpróbálnak megérinteni szilárd tárgyakat, amelyek az orruk előtt válnak semmivé. Mindkét csoport tagjai átélik azt a bosszantó élményt, hogy eredménytelenül próbálnak élő emberekhez beszélni, valamint olyan erőket érzékelnek, melyek elhúzzák őket a halál helyszínéről. Az is közös vonás, hogy inkább nyugalom és kíváncsiság járja át őket, mintsem félelem.
Valamennyien beszámolnak a szabadság euforikus érzéséről és az őket körülölelő fényességről.
Néhány alany azt látta, hogy a halála pillanatában ragyogó fényesség vette körül, míg mások azt figyelték meg, hogy a fényesség távolabb volt egy sötétebb térből, amin valamilyen erő áthúzta őket. Gyakran alagút élményként írják le, ami már széles körben ismert.
Egy másik, a hatvanas éveiben járó férfi elmesélte 1866-ban bekövetkezett halálát, amit Sally nevű fiatalasszonyként élt át, akit szekérkaraván utazás közben öltek meg a kiowa indiánok. Ebben az esetben a halál nem a legutóbbi életéhez kötődik, az élmények vizsgálata szempontjából nincs jelentősége. Nincs jelentős különbség a régi és a modern időkben elhunytak beszámolói között.
Hipnózisban az alany rendelkezik azzal a rejtélyes képességgel, hogy pontosan rá tud állni sok-sok előző életének bármely időpontjára és földrajzi helyszínére. Ez az emberi civilizáció korábbi szakaszaira is érvényes, amikor az országhatárok és a helységnevek különböztek a mostaniaktól. A régi neveket, dátumokat, helyeket néha nem könnyű minden életből a felszínre hozni, de a szellemvilágba való visszatérés az ottani élet emlékei mindig tiszták és élénkek.
Forrás: Dr. Michael Newton Lelkünk útja
Trackback/Pingback