Hosszú évekkel ezelőtt, mikor meghoztam azt a döntést, hogy elindulok a tudatosság útján, volt egy látomásom.
Emlékszem, az ebédlőben álltam az ablaknál, egyedül voltam otthon, csend volt és csak bámultam magam elé. Egyszer csak elkezdett hullámozni a szemem előtt az ebédlő és a nappali. Mint amikor forró, nyári napon a beton ontja magából a meleget. Eltűnt a ház, a bútorok, minden. Hatalmas mező szélén találtam magam, közepén indián sátrak, lovak. Éreztem a szelet az arcomon, a nap melegét a bőrömön. Nem féltem, csak figyeltem a távolban szorgoskodó indiánokat. Azon gondolkoztam, vajon ők látnak-e engem?
Majd erős energiát éreztem, ami magával rántott. A körülöttem lévő tájból csak elmosódó foltokat láttam. Aztán megérkeztem. A táborban voltam egy sátor bejárata előtt. Asszonyok, férfiak és gyerekek voltak körülöttem, de nem törődtek velem, mintha ott se lennék. Hirtelen egy férfi állt előttem, közel volt hozzám, mereven nézte az arcomat. Nem szólt semmit, csak bámult rám, így volt időm alaposan szemügyre venni. Fura köpeny volt rajta, jobb kezében egy hatalmas botot tartott. A botról mindenfélék lógtak, karmok, csontok, és valami állatféle levágott farka. A haja tele volt tűzdelve tollakkal. Néztem az arcát, olyan 40 körüli férfi lehetett.
Elkezdett beszélni, mozgott a szája, de nem halottam őt. Próbáltam fülelni, de csak a csend hasított a fülembe.
- Nem hallak! Nem hallak!– ismételtem.
Aztán abbahagyta a beszédet, hadonászott a botjával, majd homlokon csapott, és ezzel a lendülettel vége szakadt a látomásnak.
Miután magamhoz tértem egyértelmű volt számomra, hogy az indián kultúra és a sámánizmus az, ahol folytatnom kell az utamat.
Aznap éjszaka különös álmom volt. Havas tájon voltam, valahol fent, a hegyekben. Puska volt nálam, bujkáltam valaki vagy valami elől. Kúszva haladtam a hóban. Egyszer csak az egyik szikla mögül egy hatalmas fehér sas bukkant elő. Óriási volt, ahogy széttárta a szárnyait, a vijjogása fülsüketítő volt. Nagyon megrémültem, fogtam a puskámat és lelőttem. Elkeseredve ébredtem az álomból (vagy inkább látomásból), mert tudtam, hogy mit jelent. A nagy fehér sas a bölcs szellemet szimbolizálja, a szellemet, aki mindent lát. Az én saját szellemem volt, az a magasabb rendű tudatosság, akivel szerettem volna eggyé válni, hogy ne az EGO-m vezessen az életemben, hanem a tudatosság. Én meg lelőttem, mert féltem tőle. Ő megjelent nekem, és én még nem voltam kész.
Hogy járhatnám a tudatosság útját, ha pont önmagamtól félek?
Attól kezdve minden éjjel vártam, hátha visszajön, de nem jött többé. nem álmodtam a nagy fehér sassal, látomásom sem volt róla. Évek teltek el, szinte már el is felejtettem az álmomat.
A legkisebbik lányomat vittem pszichológushoz, problémát okozott neki az iskolakezdés. Az volt a feladata, hogy állatként rajzolja le a családtagjait. Majd a feladat elvégzése után behívott a pszichológus, hogy négyszemközt beszéljük meg az eredményt.
Letette elém a rajzot, ami engem ábrázolt, azt hiszem a döbbenet és a felismerés az arcomra volt írva! A kislányom lerajzolt engem, egy nagy fehér sast! Hihetetlen volt, csak bámultam a rajzot és próbáltam visszanyelni a könnyeimet. A pszichológus próbált faggatni, hogy mit gondolok, miért pont így rajzolt le engem, de nem mondtam semmit. Mégis mit szólt volna, ha elmesélem neki az álmomat, a látomásomat, a sámánizmust? Inkább azt mondtam neki, nem tudom. Ezzel le is zártuk a beszélgetést.
Hazafelé megkérdeztem a lányomat, hogy miért fehér sasként rajzolt le?
- Azért, mert én így látlak!– hangzott a válasz.
Kibukott belőlem a nevetés. Én hülye, évekig vártam, hogy a sas visszatérjen hozzám, hogy végre egyesüljek azzal a tudatos énemmel, akire annyira vártam, miközben már régen a sas útját jártam.
