Attól a naptól, hogy anyai nagyapám meghalt…a halál állandó társam lett. Azon a napon én is meghaltam, mert egy dolog bizonyossá vált számomra: akár hét évet, akár hetven évet élsz – ő hetven éves volt – mit számít az? Meg kell halnod.

 

Egy olyan jó ember, egy olyan nagyszerű ember csak úgy meghalt. Mi értelme volt az életének? Ettől kezdve állandóan ez a kérdés gyötört – mi volt az értelme? Mire ment vele? Hetven éven keresztül jó ember volt, de mi volt az egésznek az értelme? Egyszerűen csak befejeződött – anélkül, hogy bármilyen nyomot hagyott volna maga után. Nagyapám halála nagyon komollyá tett. Már a halála előtt is komoly voltam. Már négyéves koromban olyan problémák foglalkoztattak, amelyeket az emberek szeretnek a végsőkig elhalasztani. Én nem hiszek a halogatásban. Amikor kérdezgetni kezdtem nagyapámat, azt felelte:

– Micsoda kérdések! Még előtted az egész élet, nem kell sietni, és különben is, túl fiatal vagy.

– Láttam kisfiúkat meghalni a faluban – mondtam -, ők nem kérdeztek ilyesmiket, és anélkül haltak meg, hogy a választ megtalálták volna. Te kezeskedsz azért, hogy én nem halok meg holnap, vagy holnapután? Kezeskedsz azért, hogy csak azután halok meg, hogy már megtaláltam a választ?

– Ezt én nem tudom garantálni – felelte nagyapám-, mert a halál nem rajtam múlik, és az élet sem rajtam múlik.

– Akkor ne akard, hogy bármit is későbbre halasszak. Most akarom a választ – mondtam. – Ha tudod, akkor mondd, hogy tudod, és add meg a választ. Ha pedig nem tudod, akkor valld be hősiesen, hogy nem tudsz erről semmit.

Hamar rájött, hogy nem sok választása van velem szemben. Vagy igent kellett mondani… de az nem volt könnyű, mert akkor mélyebben bele kellett volna menni a részletekbe, és engem nem lehetett becsapni. Lassanként beismerte a tudatlanságát, hogy nem tud válaszolni.

– Te nagyon öreg vagy – mondtam –, nemsokára meg fogsz halni. Mit csináltál egész életedben? A halál pillanatában a tudatlanságodon kívül nem lesz semmi másod. És ezek életbevágó kérdések; nem hétköznapi dolgokról kérdezlek… Templomba jársz. Én azt kérdem, miért jársz a templomba; találtál valamit a templomban? Egész életedben oda jártál, és engem is arra próbálsz rávenni, hogy menjek veled.

A templomot ő építette. Egyszer aztán belátta az igazat:

-… mert én építettem a templomot. De ha én sem járok oda, akkor ki fog odajárni? De előtted beismerem, hogy ez hiábavaló. Odajártam egész életemben, és semmi eredménye.

– Próbálj meg valami mást – mondtam erre. – Ne a kérdést vidd a sírba; a választ vidd a sírba.

De ő a kérdést vitte a sírba. Amikor utolsó alkalommal hozzám szólt, úgy tíz órával a halála előtt, kinyitotta a szemét, és azt mondta:

– Igazad volt; a halogatás nem helyes. Az összes kérdést magammal viszem a sírba. Tehát ne feledd, minden, amit ajánlottam neked, helytelen volt. Igazad volt, ne halogass. Ha felmerül egy kérdés, próbáld megtalálni a választ amilyen gyorsan csak lehet…

 

 

The Rajneesh Bible, Volume III,
1985. január 21. este

Forrás: Osho – Halál, a képzelt ellenség