A szamádhi egy ősi szanszkrit szó, aminek nincs mai megfelelője. A szamádhi olyasvalamit jelent, amit nem lehet elmeszinten átadni. A cél az, hogy saját természeted közvetlen felfedezésére bátorítsalak. A szamádhi most minden eddiginél fontosabb.

Olyan időket élünk most a történelemben, amikor nem csak a szamádhit felejtettük el, hanem azt is elfelejtettük, hogy mit felejtettünk el. Ez a feledés a májá, az én illúziója. Legtöbben elmerülünk mindennapi életünkben, és alig gondolunk arra, hogy kik vagyunk, miért vagyunk itt és merre tartunk. Legtöbben sohasem ébredtünk valós önmagunkra, a lélekre, vagy arra, amit a Buddha anattának hív, azaz arra, ami a néven, a megjelenésen, a gondolkodáson túl van. Emiatt hisszük azt, hogy ezzel a korlátozott testtel vagyunk azonosak. Attól félünk, akár tudatosan, akár tudattalanul, hogy a korlátozott testünk, amivel azonosítjuk magunkat, meg fog halni.

Napjaink világában azoknak a túlnyomó többsége, akik vallási vagy spirituális gyakorlatot végeznek, például jógáznak, imádkoznak, meditálnak, kántálnak vagy hasonló rituálékat végeznek, kondicionált technikákat alkalmaznak. Ami azt jelenti, hogy ezek csupán az ego részét alkotják.

Nem a kereséssel és a tevékenységgel van a baj, a baj az, hogy azt hiszed, megtaláltad a választ valamilyen külső formában. Legáltalánosabb formájában, a spiritualitás semmiben sem más, mint az a beteges gondolkodás, ami mindenhol tapasztalható. Az elme további zakatolása. Újabb emberi cselekvés szemben az emberi léttel.

Az Ego természeténél fogva több pénzt, több hatalmat, több szeretetet, mindenből többet akar. Az úgynevezett spirituális úton járó emberek több spiritualitásra, több ébredésre, több lelki nyugalomra, több békére, több megvilágosodásra vágynak. Most, hogy ezt a cikket olvasod, fennáll a veszélye annak, hogy az elméd a szamádhit akarja. Még veszélyesebb az, ha elméd azt gondolja, hogy elérted a szamádhit. Valahányszor valaminek a megszerzésére vágysz, biztos lehetsz benne, hogy az egód dolgozik.

A szamádhi nem arról szól, hogy elsajátítasz valamit, vagy bármivel többé teszed magadat. A szamádhi elérése azt jelenti, hogy megtanulsz meghalni, mielőtt meghalsz.

Az élet és a halál olyan, mint a jin és a jang, egy megbonthatatlan kontinuum. Vég nélkül bontakozik ki, nincs eleje és nincs vége. Amikor eltaszítjuk a halált, azzal eltaszítjuk az életet is. Amikor közvetlenül tapasztalod meg az igazságot arról, hogy ki vagy, többé nem félsz az élettől vagy a halálától. Társadalmunk és kultúránk mondja meg, hogy kik vagyunk, ugyanakkor a választásainkat meghatározó mélyebb, tudattalan, biológiai szükségérzet vagy ellenszenv rabszolgái vagyunk. Az ego nem más, mint az ismétlésre irányuló ösztön. Egyszerűen arról van szó, hogy az energia egyszer választott egy útvonalat, és az energia hajlamos arra, hogy újra ezt az útvonalat válassza, akár pozitív, akár negatív a szervezet számára.

A memóriának és az elmének végtelen szintjei vannak, spirálok a spirálokon belül. Amikor a tudatot ezzel az elmével vagy egoval azonosítja magát, a társadalmi kondicionálás alanyává is tesz, amit hívhatunk mátrixnak is. Az elmének vannak olyan megnyilvánulásai, aminek tudatában lehetünk, de a tudattalan, a rögzült kapcsolatok, a mély egzisztenciális félelemek azok, amelyek valójában az egész gépet meghajtják. Az élvezetek hajszolására és a fájdalom elkerülésére való törekvés végtelen mintázatai beteges viselkedésben nyilvánulnak meg, a munkánkban, a kapcsolatainkban, meggyőződéseinkben, a gondolatainkban és az egész életmódunkban.

A jószághoz hasonlóan a legtöbb ember passzív igában él és hal meg, életével a mátrixot táplálja. Életünket szoros falakkal körülvéve éljük. Az életet gyakran tölti ki nagy szenvedés, és soha meg sem fordul a fejünkben, hogy valójában szabadok lehetünk. Igenis lehetséges elengedni a múltból örökölt életet, hogy azt az életet éljük, ami arra vár, hogy a belső világunkból előjöjjön.

Mindannyian megszabott biológiai felépítéssel, de öntudat nélkül születünk erre a világra. Gyakran, amikor egy kisgyermek szemébe nézel, nyoma sincs az egonak, csak ragyogó semmiség van. A személy, akivé felnővünk, a tudatosságot elrejtő álca.

 

Shakespeare mondta: „Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő.”

 

A felébredt egyénben a tudatosság átragyog a személyiségen, az álcán. Amikor felébredtél, nem azonosulsz a karaktereddel. Nem hiszed, hogy az álca vagy, amit viselsz. Mégsem adod fel, hogy szerepet játssz. Amikor karakterünkkel, személyes szerepünkkel azonosulunk, az a májá, az én illúziója. Szamádhi az ébredést jelenti a karakterünk álmából és a szerepjátszásból.

Valójában talán minden korábbinál jobban az illúziók rabjai vagyunk. Szókratész a könyvében olyan emberek csoportjáról ír, akik egész életükben barlangban leláncolva élnek egy üres falat nézve. Csupán azokat az árnyakat látták, amiket a mögöttük égő tűz előtt elhaladó dolgok vetítettek a falra. Ez az árnyjáték lett az egész világunk. Szókratész szerint az árnyak annyira voltak közel, amennyire a rabok meglátták a valóságot. Még azután is, hogy beszéltek nekik a külvilágról, azt hitték, hogy csupán az árnyak léteznek. Még ha gyanították is, hogy valami más is van, nem voltak hajlandók elhagyni az ismert világot. Napjaink emberisége olyan, mint azok az emberek, akik csak az árnyakat látták a barlangfalon. Az árnyak a gondolatainknak felelnek meg.

A gondolkodás világa az egyetlen világ, amit ismerünk. De van egy másik világ is a gondolkodáson túl. A dualista elmén túl. Hajlandó vagy elhagyni a barlangot, mindazt, amit ismersz, hogy megtudd az igazságot arról, hogy ki is vagy?

 

Forrás: Samadhi – Movie