„Ha a személyiségünk túléli a halált, akkor logikus és tudományos az a feltételezés, hogy megmarad memóriánk, értelmünk és egyéb, a földön szerzett tudásunk is. Ezért ha a személyiségünk létezik a halálnak nevezett esemény után, akkor ésszerűnek tűnik az a következtetés, hogy akik elhagyták ezt a világot, kommunikálni szeretnének azokkal, akiket itthagytak. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ezután a személyiségünk képes hatni az anyagra. ha helyes ez az okoskodás, és amennyiben létre tudunk hozni egy olyan eszközt, amelyet a másik életben élő személyiségünk meg tud mozdítani vagy hatással lehet rá, akkor ez az eszköz biztosan jelezni fog valamit.”
Thomas Alva Edison
Edison munkálkodott egy ilyen eszköz kifejlesztésén, de a halottak hangjának rögzítésére tett kísérletei sikertelenül végződtek. 1959-ben azonban nézetei számos, modern, tudományos kutató számára beigazolódtak.
Akkoriban egy ünnepelt svéd festő, zenész és filmproducer, bizonyos Fridrich Jürgenson kivitte hordozható magnetofonját a villája közelébe, a vidék egyik csendes zugába, hogy madárhangokat rögzítsen. Később, mikor lejátszotta a szalagokat, Jürgenson észrevette, hogy nem csak madárdalt vett fel, hanem halk emberi hangokat is, amelyek svédül és norvégul éjszakai madárhangokról beszélgettek. Annak ellenére, hogy a téma véletlenül egyezett, Jürgenson először azt hitte, hogy egy rádióadást fogott.
A kísérlet megismétlésekor azonban további hangokat hallott, amelyek ezúttal személyesen hozzá szóltak, azt állítván, hogy az ő elhunyt rokonai illetve barátai. Jürgenson-nak sikerült rögzítenie a halottak hangját.
A következő néhány év során a Stockholmhoz közeli otthonából ontotta azokat a bizonyítékokat, amelyeket 1964-ben megjelent, Voices from the Universe (Hangok a világűrből) című könyvében is felvonultatott. Ez elég meggyőzőnek bizonyult ahhoz, hogy felkeltse a kitűnő német pszichológus, Hans Bender professzor figyelmét. Ennek nyomán a professzor, a freiburgi egyetemen működő, a kormány által finanszírozott kutatócsoport vezetője, kiváló tudósokból álló csapatot hozott össze, hogy megismételjek a kísérletet, és elemezzék azok eredményeit.
A kutatók rájöttek, hogy egy használatlan magnószalag, amelyet csendes környezetben lefuttatnak egy közönséges magnó felvevőjén, a visszajátszáskor felismerhető szavakat mondó emberi hangokat tartalmazott.
A hangok eredete nyilvánvalóan megmagyarázhatatlan a tudomány állása szerint, bár maguk a hangok objektívnek tekinthetők, mivel épp olyan lenyomatuk van, mint a normál hangoknak, azaz látható jelekké alakulnak egy osszcillográfon.
A „semmiből jövő hangok” jelentősége óriási. Más tudósokat is megbabonázott Jürgenson különös felfedezése. Dr. Konstantine Raudive, a rigai és uppsalai egyetem hajdani pszichológia professzora, aki Karl Jung tanítványa volt, kiugróan sikeres kísérleteket végzett a rejtélyes hangokkal, és egészen 1974-ben bekövetkezett haláláig a nagyfrekvenciás elektronika szakértőjével Theodor Rudolph-al közösen több, mint 100 000 szalagot készített szigorú laboratóriumi körülmények között, ahol halottak hangjait rögzítették.
Az 1960-as évek végén, Németországban The Inaudible Made ( A hallhatóvá tett hallhatatlan) címmel megjelent könyvében kimerítő elemzést ad munkásságáról. Ez felkeltette Colin Smythe, angol kiadó figyelmét, aki nem sokkal ezután megjelentette a könyv angol változatát Breakthrough (Áttörés) címmel.
Klaus Schreiber, nyugdíjas tűzvédelmi biztos saját állítása szerint egy lépéssel továbbment a hangok rögzítésénél, és felvette elhunyt lányának, Karinnak televízión megjelent képét.
A könyv előszavát Peter Bander írta, aki később elmesélte, milyen v olt, amikor először hallott egy idegen hangot a magnószalagon. Ez kiválóan illusztrálja a jelenség szabályszerűségét és objektivitását. Colin Smythe vett egy szalagot, és Dr. Raudive utasításait követve „kapcsolatba lépett” a hangokkal. A felvételen hallható volt az emberi beszédre jellemző ritmikus zaj, de kibogozhatatlan volt Smythe számára. Peter Bander kétszer-háromszor lejátszotta a szalagot, és hirtelen rájött, hogy mit mond a hang. Egy női hang volt, és azt mondta: „Mach die Tür mal auf!” , azaz Nyisd ki az ajtót! – németül.
Bander azonnal felismerte elhunyt édesanyja hangját – halála előtt éveken át magnófelvételek útján „leveleztek”. Sőt, a megjegyzés is helyénvaló volt: kollégái gyakran megszidták, amiért be szokta csukni az irodája ajtaját. Bander megkért két embert, akik nem beszéltek németül, hogy hallgassák meg a szalagot, és írják le fonetikusan, amit hallanak. Amit leírtak, pontosan egyezett azzal, amit Bander hallott. Dr. Bander így meggyőződött a halottak hangjának valódiságáról.
A Breakthrough 1971-es megjelenése óta komoly kutatás kezdődött világszerte, és két rendkívül eltérő szervezet érdeklődése is tükrözi a hangok szellemi és evilági aspektusát. Még a Vatikán is élénk, bár nem hivatalos érdeklődést mutatott a jelenség iránt, és jó néhány kiemelkedő, katolikus tudós pap folytatott saját kísérleteket.
A NASA érdeklődése 1960-ban került napvilágra, amikor két amerikai mérnök Cape Kennedy-ről felkereste dr. Raudivet. A látogatók aprólékosan megvizsgálták dr. Raudive kísérleteit, és számos ”szokatlanul helyénvaló” kérdést tettek fel és segítőkész megállapításokat tettek. Sajnálatos módon azonban nem adtak a tudósok semmiféle utalást arra nézve, hogy a titokzatos hangok milyen kapcsolatban állnak Amerika űrkutatási programjával.
De dr. Readive úgy okoskodott, hogy ha ő tiszta eredményeket ért el viszonylag egyszerű berendezésével, akkor mennyivel jobb eredményt lehet elérni az űrhajókban alkalmazott, csúcsminőségű hangfelvevőkkel.
Forrás: The Unexplained
Trackback/Pingback