Az anyaság egy pillanata, mikor megállok a gyerekszoba ajtaja előtt, csend van, alszanak. Lassan belopózom a szobába.
Betakargatom őket, majd egy utolsó” jó éjt” puszit adok, fülükbe suttogom, hogy szeretem őket és megsimogatom az arcukat. Indulnék lefeküdni, de még egyszer visszanézek rájuk. Eszembe jut, mennyire más volt az életem, amíg nem voltak, emlékszem a születésükre, az elmúlt tíz év egy szempillantás alatt lepereg a szemem előtt.
Döbbenetes, hogy ilyen rövid kis idő alatt mennyi élményben volt részem általuk. Nevettem, sírtam, aggódtam, féltem, de legtöbbször csak boldog voltam. Egy gyermek születése, létezése egy leírhatatlan csoda, mert attól a pillanattól fogva már semmi sem a régi. Olyan érzést keltett bennem, amiről azt hittem ismerem, pedig a közelében sem jártam a valóságnak.
Szerettem a szüleimet, a testvéreimet, a barátaimat, de ez a szeretet soha nem volt teljesen tiszta, mert elvárások tömkelege árnyékolta be. A feltétel nélküli szeretet élményét az első gyermekem születése után éreztem először.
Az anyasággal hirtelen megváltozott a világ, minden olyan egyértelmű volt, egyszerű, és csodálatos! Pedig a világ ugyanolyan maradt, az anyasággal én változtam meg.
Én voltam az, aki másképp látott mindent maga körül, mert megjelent bennem az elfogadás, a türelem és a valódi szeretet! Ott állok, csendben a szobában nézem, ahogy alszanak és nevetek magamon. Úgy gondoltam, egy kisgyermek tehetetlen, semmit sem tud, és majd én, a felnőtt és nagyon okos anyuka mindenre megtanítom! Micsoda ostoba gondolat, hiszen az első közös pillanatban a picurka, tehetetlen gyermek az élet lényegét mutatta meg nekem!
Letörölgetem a boldogságtól kicsordult könnyeimet, és büszkén átsétálok a hálószobába. Azért én is sok mindenre tanítottam már őket és még fogom is! De valahogy ők mindig egy lépéssel előttem járnak….
