A felnőttek többsége élete egy pontján anya és apa lesz, ami az egyik legegyetemesebb szerep. A létfontosságú kérdés: képes vagy-e jól betölteni a szülői feladatot anélkül, hogy azonosulnál a funkcióval; vagyis anélkül, hogy az a szerepeddé válna?
Sok felnőtt játszik szerepet, amikor kisgyerekhez beszél. Bolondos szavakat és hangokat használnak. Ily módon lenézően beszélnek a gyerekkel. Nem kezelik őt egyenlő félként. A tény, hogy átmenetileg többet tudsz és nagyobb vagy, mint a gyerek, még nem jelenti azt, hogy ne lennétek egyenrangúak.
A szülői feladatkör része, hogy gondoskodj a gyerek szükségleteiről; hogy megakadályozd veszélybe kerülését; s hogy néha megmondd a gyereknek, mit tegyen, illetve mit ne. Ha azonban a szülői feladat identitássá válik, ha az éntudatodat teljes mértékben vagy nagyrészt abból eredezteted, akkor ez a funkció túlhangsúlyozott és eltúlzott lesz, s átveszi fölötted az irányítást. A gyerek szükségleteinek kielégítése túlzóvá válik, és kényeztetésbe csap át; a veszélytől való megvédés túloltalmazás lesz, és akadályozza őt abban a feladatában, hogy felfedezze maga számára a világot, és mindenfélét kipróbáljon. A mit tegyen, illetve a mit ne tegyen közlése pedig irányítgatássá és basáskodássá válik. Ráadásul a szerepet alakító identitás még akkor is fennmarad, amikor a hozzá tartozó funkciót szükségessé tevő igények már rég megszűntek.
Az ilyen szülők nem tudják „letenni” az anyaságukat vagy apaságukat, holott a gyerekük már rég felnőtt. Nem tudják elengedni az igényt, hogy a gyereküknek szüksége legyen rájuk. Jóllehet a felnőtt gyermek már negyvenéves, az ilyen szülők nem tudnak megszabadulni a gondolattól, miszerint „én tudom, hogy mi a legjobb neked”. Tehát a szülői feladatot kényszeresen továbbjátsszák, s így aztán nincs kettejük közt valódi kapcsolat. Az ilyen szülők a szülői feladatukkal definiálják önmagukat, és tudattalanul attól félnek, hogy elveszítik identitásukat, ha felhagynak az anyasággal vagy apasággal.
Ha a felnőtt gyermekük irányítása, ha tetteinek befolyásolása iránti vágyuk meghiúsul – ahogy az általában történik -, akkor elkezdik a gyereküket kritizálni; vagy nemtetszésüknek adnak hangot; vagy igyekeznek a gyerekükben bűntudatot ébreszteni. Mindez tudattalan próbálkozás arra, hogy megőrizzék szülői feladatukat, megőrizzék identitásukat.
A felszínen úgy tűnik, mintha a gyerekükért aggódnának, és ők maguk ezt el is hiszik, valójában azonban csak a saját szerepidentitásuk érdekli őket.
Minden egós motiváció az én erősítése és önérdek, néha ügyesen álcázva, olykor még azon személy elől is, akikben az ego működik. A szülői feladattal azonosuló anya vagy apa azt is megkísérelheti, hogy a gyermekei révén váljon teljesebbé. Ez esetben az ego mások manipulálására irányuló igénye – melynek célja: állandó hiányérzetének megszüntetése – a gyerekekre irányul. Ha a szülő a gyermekei kényszeres manipulálása mögött meghúzódó, nagyrészt tudattalan feltételezéseket és ösztönző erőket tudatossá és hallhatóvá tenné, akkor valószínűleg a következő mondatok valamelyikét – vagy mindegyikét – hallaná:
„Csak azt akarom, hogy elérd azt, amit én sohasem értem el. Azt akarom, hogy a világ szemében valakivé válj, és rajtad keresztül én is valaki lehessek. Ne okozz nekem csalódást! Annyi mindent feláldoztam érted! A veled kapcsolatos rosszallásomnak az a célja, hogy olyan erős bűntudatot ébresszek benned, és annyira kellemetlenül érezd magad, hogy aztán végül alávesd magadat az akaratomnak. Nyilvánvaló, hogy én tudom, mi a legjobb a számodra! Szeretlek és továbbra is szeretni foglak, feltéve, hogy azt teszed, amiről tudom, hogy az számodra a megfelelő.”
Ha az ilyen tudattalan motivációkat tudatossá teszed, rögtön látod, mennyire abszurdak. A mögöttük megbúvó ego láthatóvá válik, ahogy annak diszfunkciója is. Néhány szülő, akivel beszélgettem, hirtelen észbe kapott: „Te jó ég! Ezt tettem volna?!” Amint megérted, hogy mit művelsz, illetve mit műveltél, annak a hiábavalóságát is fölismered, és a tudattalan mintának magától vége szakad. A változás leghatékonyabb előmozdítója a tudatosság.
Ha a szüleid ezt művelik veled, ne mondd nekik, hogy: „tudattalanok vagytok, és az ego markának a szorításában vergődtök”. Az valószínűleg csak még tudattalanabbá tenné őket, mert az egójuk azonnal védekező pozíciót venne föl. Elég számodra felismerni, hogy ez csupán a bennük munkálkodó ego, s nem az, akik ők valójában. Az egós minták, még a hosszú ideje fennállók is, néha szinte csodának tűnő módon szertefoszlanak, ha bensődben nem fordulsz ellenük. Az ellenszegülés csak újabb energialöketet adna nekik. De ha nem is történik változás, akkor is majd megértően tudod fogadni szüleid viselkedését, anélkül, hogy úgy éreznéd, arra neked reagálnod kell, vagyis anélkül, hogy azt személyes ügyként kezelnéd. A régi, szokásos reakcióid mögött meghúzódó, benned lévő tudattalan feltevéseidet és elvárásaidat is tudatosítsd!
„A szüleimnek egyet kellene érteniük azzal, amit teszek! Meg kéne érteniük engem, és el kellene fogadniuk olyannak, amilyen vagyok!”
Valóban? Miért kéne? A tény az, hogy nem fognak, ugyanis képtelenek rá. Fejlődő tudatuk még nem tette meg a tudatosság szintjére röpítő kvantumugrást. Még nem képesek a szülői feladatukkal, szerepükkel való azonosulásuk eloldására.
„Meglehet, viszont én addig képtelen vagyok boldognak és nyugodtnak érezni magamat akként, aki valójában vagyok, amíg nem kapok tőlük beleegyezést és megértést!” Valóban? Aztán mit változtat az ő jóváhagyásuk vagy jóvá nem hagyásuk azon, aki te valójában vagy? Minden ilyen megvizsgálatlan feltevés hatalmas mennyiségű negatív érzelmet, sok fölösleges boldogtalanságot okoz.
Légy éber! Keringenek-e olyan gondolatok az elmédben, amelyek valójában papád és mamád internalizált (bensőddé tett) szavai, amelyek valami ilyesmit mondanak: „Nem vagy elég jó! Sose viszed semmire!”, vagy valami más kritikát, mentális álláspontot fogalmaznak meg?
Ha van benned tudatosság, akkor képes leszel annak tekinteni ezt a fejedben szóló hangot, ami: egy régi, a múlt által kondicionált gondolatnak. Ha van benned tudatosság, akkor többé már nem kell hinned minden gondolatodban, amit gondolsz. Azok nem többek, mint régi gondolatok. A tudatosság: jelenlét; és kizárólag a jelenlét képes feloldani a benned lévő tudattalan múltat.
„Ha úgy véled, hogy annyira megvilágosodott vagy, – mondja Ram Dass – akkor menj, és tölts el egy hetet a szüleiddel!” Remek tanács. A szüleidhez fűződő viszonyod nem csupán az őskapcsolatod, ami megadja minden későbbi kapcsolatod „alaphangját”, hanem remek teszt is a jelenléted mértékének megítéléséhez. Minél több közös múlt van egy kapcsolatban, annál jelenlevőbbnek kell lenned, mert különben arra kényszerülsz, hogy újra és újra átéld a múltat.
Forrás: Eckhart Tolle – Új Föld
