Mindenkiről véleményt alkotunk, az első pillanattól, ahogy kapcsolatba kerülünk vele. Mindenféle jelzővel illetjük az adott személyt.

Lehet valaki, kedves, félénk, erőszakos, érzékelten vagy éppen túl érzékeny. Vajon miből állapítjuk meg ezeket a tulajdonságokat? Valóban a teljes valóságot lájuk?  És mi történik akkor, ha később kiderül, hogy azt a valakit félreismertük? Mi az alapja a véleményünknek? Évek óta tapasztalom, hogy a legtöbb ember valamiért tart tőlem. Nem a barátokra vagy a családtagokra gondolok (bár néha ebben az esetben is igaz), inkább munkatársakra, ismerősökre. Pedig nem vagyok ellenséges senkivel, mindig kedves vagyok, udvarias, hacsak a helyzet nem kíván mást.

Aztán döbbenten tapasztalom, hogy milyen hírek keringenek rólam. Hihetetlen!

Mástól kellett megtudnom, hogy „sz@rkeverő vagyok, spicli és rosszindulatú”! Persze ebben a szituációban mindenki azt mondaná, ne foglalkozzak a pletykákkal, de miután ez rendszeresen visszatérő probléma nálam, megpróbáltam megkeresni, hol is lehet a gond. Próbáltam felidézni a szavaimat, a viselkedésemet, de bárhogy erőlködtem, nem találtam semmit, amiből ezeket a jellemzőket bárki is leszűrhette volna.

Határozottan és egyértelműen beszélek, ha szeretnék valamit. Figyelek, hogy ha kényes témáról van szó, abból sose legyen személyeskedés, inkább csak ténymegállapítás, és teszek javaslatot arra, hogy oldjuk meg. Nem vagyok erőszakos, kulturáltan viselkedek és beszélek. – legalábbis én ezt gondolom magamról.

Arra jutottam, hogy ha önmagamban nem találom a választ, akkor megvizsgálom a környezetemben élőket, hátha meglesz a megoldás. Ki mit mond, hogy beszél, hogy viselkedik? A következő viselkedésmintákat láttam (Természetesen nem mindenkinél, de a nagy többségnél, sajnos!):

  • beszéljünk ki mindenkit a háta mögött, aztán ha szembe jön velünk, mosolyogjunk.
  • minden folyosói pletykát vegyünk készpénznek, és kötelezően adjuk tovább némi sajátos módosítással.

Ezzel nyilván nem mondtam senkinek semmi újat. Az emberek fecsegnek, mindig is így volt és szerintem ez nem is fog változni. Mivel általánosságban nem tapasztaltam rosszindulatot, így elkezdtem keresni, hogy honnan és kitől eredhet a „rossz” hírem. Na, nem azért, hogy veszekedjek vagy számon kérjek, csak meg akartam érteni. Tudni akartam, hogy mit értenek félre a viselkedésemen?

Sajnos olyan emberekhez jutottam, akikről nem is sejtettem, hogy ennyire a bögyükben vagyok. Soha nem ártottam nekik, nem bántottam őket! Végeztem a dolgomat, tettem, amit jónak láttam. Egyetlen lépés sem szólt róluk, ők mégis ezt hitték, hogy bántom őket és „támadtak”. Bárkivel is volt nézeteltérésem, azt megtanultam szemtől-szembe, egyenes beszéddel megoldani. Úgy látszik ez sem volt jó stratégia.

Volt idő, mikor elkeseredtem ezen! Fájt, hogy belém taposnak, miközben nem ártottam senkinek.

Végig kellett gondolnom, hogy mi a fontosabb, ha mindenki szeret, de elfelejtem önmagam? Vagy ha hű leszek magamhoz, vagyok, aki vagyok, és nem érdekel, ha valakinek ez nem tetszik. Én az utóbbi mellett döntöttem. Nem leszek megalkuvó és nem kell, hogy mindenki szeressen! Ma már jól szórakozom a kétszínű kollégákon, ismerősökön, sőt, legtöbbször még rá is teszek egy lapáttal! Lehet, hogy gonosz dolog, de élvezem!

Úgy gondolom, minden vélemény önmagunkból indul ki, a saját mintáinkat, tapasztalatainkat keressük másokban is! Tehát, ha valaki véleményt alkot rólad, akkor valójában önmagát jellemzi, vagy valaki más személyéhez köti a viselkedésed, akivel a múltban negatív élménye volt. Ez a vélemény csak akkor fog változni, ha valaki el tud távolodni önmagától, és szemlélődve tud másokra tekinteni. Sajnos ezt nem sokszor tapasztalom, bár vannak kivételek, akiknek nagyon örülök!

Saját tapasztalatomból kiindulva nektek is a második opciót javaslom! Ne hagyd senkinek, hogy megtörjön, tud, hogy ki vagy, és mit akarsz! Aztán tegyél érte és ne riasszon el a többi ember véleménye! Akik tényleg fontos szerepet játszanak az életedben, melletted állnak majd, bárhogy döntesz is!