Gyermekeink emlékei a mennyországról

A hasonló kérdések a gyermek korától függetlenül ellenállhatatlanul izgalmas társalgást eredményezhetnek, és a kapcsolatnak is jót tesznek. Azt tanácsolom, hogy kisgyermekes szülőként mindenre legyél nyitott, amit a gyermek mond, különösen, ha a szellem világában eltöltött időről vagy a szülőválasztási ceremóniáról őrzött emlékeiről tesz említést.

Azon is érdemes elgondolkozni, hogy vajon mi lehetett az, ami téged vezetett a szülők kiválasztása során. Egy időben rengeteget gondolkoztam azon, hogy miért választhattam olyan apát, aki még gyermekkoromban elhagyott, és felelőtlen, alkoholista nőcsábász volt, aki ideje jó részét a fogdában töltötte. Életem nagy részét azzal töltöttem, hogy a szívemben haraggal és gyűlölettel kutattam ez után a férfi után.

Mégis csak tíz évvel a temetése után jöttem rá, hogy miért az apámat kell a legnagyobb tanáromnak tartanom. Mert képes voltam megbocsátani neki, és túltenni magam az iránta érzett haragon, és mindezt a valódi belső híváshoz rendelni. Talán, de mondom, csak talán azért választottam őt, hogy általa megtapasztalhassam a szeretet gyógyító erejét, és a megbocsátást magasabb rendű elvként hirdető, tisztább öntudat hirdetőjévé válhassak.

 

A lányom, Nanci már kisgyermekkorában jóval felvilágosultabbnak tűnt, mint számos felnőtt a környezetében. A kellemetlen helyzetekből nemes egyszerűséggel elment, és mindenben képes volt meglátni a jót. Egy nap megkérdeztem tőle, hogy emlékszik-e valamire abból az időből, mielőtt megszületett volna. Így felelt:

– Igen, emlékszem, ahogy Istennel ültünk, és együtt kiválasztottunk téged. Én vagyok a te ajándékod.

Ennek a mondatnak az emléke még most, 18 évvel később is könnyeket csal a szemembe. Soha nem hangzott el igazabb kijelentés: Nanci volt a legcsodálatosabb ajándék, amit életemben méltó lehettem elfogadni.

– Lenore Diliegro, Revere, Massachusetts

 

A lányom hároméves volt, éppen ágyba dugtam az esti mese után, és közben elmondtam neki, mennyire boldog vagyok, hogy én lehetek a mamája, mire rám nézett, és teljes komolysággal azt mondta, hogy mennykövekkel és villámokkal fizetett Istennek azért, hogy megszülethessen ide. Ez még csak aranyos volt, de ezután azt mondta: – És emlékszem, hogy megütöttem a fejemet itt – és pontosan arra a helyre mutatott, ahol a feje annak idején megakadt a szülőcsatornában.

Mivel még nagyon fiatal volt, soha nem beszéltem neki a születéséről, így hát teljesen el voltam bűvölve. Azóta ismételgette a villámlás történetét. Most már harmincéves, és igazi karakán, lendületes nő lett belőle!

– Robin Willis, Granada Hills, Kalifornia

 

A fiam négyéves volt, amikor egyszer elvittük vásárolni egy Walmartba, ahol még soha nem járt azelőtt. Az ajtóban egy idősebb fekete férfi fogadott minket a szokásos üdvözlő szöveggel: „Jó napot, üdvözöljük önöket a Walmart áruházban.” Mire a fiam, aki egyébként nagyon szégyenlős idegenek előtt, teljesen felélénkült, és hatalmasan integetve felkiáltott: – Sziaaa! Hogy vagy?! – Úgy mondta, mintha valami rég nem látott barátot üdvözölne. Azután minden átmenet nélkül felém fordult, és lelkesen megmagyarázta: – Ő a barátom volt. Már akkor ismertem, amikor még a mennyben voltunk, Istennél. Egy szót sem tudtam kinyögni, de a férfi sem.

– Kimberlie Hawkins, Albrightsville, Pennsylvania

 

Egyszer meglátogattam az unokáimat. Jake akkor négyéves volt, Noah pedig kettő. Egy reggel Jake a müzlijén csámcsogva hirtelen megszólalt:

– Az előző életemben meghaltam egy futóhomokban, és anyu is meghalt, amikor megpróbált megmenteni. Noah az ikertestvérem volt és nem halt meg, de amikor látta, hogy eltűnünk, nagyon megijedt. Szóval, amikor elhatároztuk, hogy megint megszületünk, megint anyut és aput választottuk szüleinknek.

– Hol voltatok, amikor kiválasztottátok őket? – kérdeztem. Erre felnézett, és így kiáltott: – Ott voltunk fönt, és lenéztünk apura és anyura! Hol máshol lettünk volna?

– Jól van, csak kérdeztem – válaszoltam.

Ezután lélegzetvételnyi szünet nélkül folytatta: – Te is egészen arany vagy, mint én és Noah. Anyu kék, apu zöld, te meg arany vagy – csak van egy nagy kék fény, ami a homlokod közepéből jön ki.

– Látja az aurát – magyarázta meg az érthetetlen szöveget az édesanyjuk, aki ezalatt kint volt a konyhában.

– Carrie Hunter, Victoria, Brit-Columbia, Kanada

 

Az unokám, Elise kétéves lehetett, amikor egyszer megjegyeztem, mennyire emlékeztet a saját nagymamámra, aki felnevelt, és már 50 évvel azelőtt meghalt. Elise így válaszolt: – Tudom, mert én ő vagyok.

Abban az életkorban még biztosan nem próbálhatott tréfát űzni a dologból… Csupán kijelentette, amit igaznak tartott, és ez olyan mély benyomást tett rám, hogy azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni.

– Jacqueline Jewett, Santa Rosa, Kalifornia

 

Egy gyermek jóval több, mint a szülők genetikai kódja által létrehozott és az aktuális környezeti tényezők által befolyásolt fejlődésű biológiai létforma. A gyerekek ugyanis legfőképpen spirituális teremtmények, akik magukban hordozzák a bölcsességet és az előző életekben szerzett tapasztalatokat.

Ezeknek a történeteknek az olvasása segít megszabadulni a haláltól és megsemmisüléstől való félelemtől, amely bilincsben tartja a legtöbb emberi lény elméjét. Ez az emberi nem valaha volt legnagyobb félelme.

Ha felfigyelünk az ártatlan gyermekek szájából elhangzó igazságokra, az ellensúlyozhatja a szükségtelen szenvedést, és ezáltal mérhetetlen haszonnal bír. Az ember nyilvánvalóan nem a test, amelyben él. A test csupán egy állandóan változó fizikai burok, és mint tudjuk, ami materializálódott ezen a világon, annak előbb vagy utóbb meg kell semmisülnie. A gyermekek bizonyságtételei alapján elmondhatjuk, hogy a lélek elpusztíthatatlan, és valamilyen, még mindig titokzatos úton túléli az időt és teret. Az öntudat tehát végtelen, és a testtel ellentétben kezdet és vég nélküli. Mindannyian ideiglenes emberi formát viselő halhatatlan lélek-lények vagyunk, a legkisebbek némelyikében pedig megvan a képesség, hogy ezt az emlékei által be is bizonyítsa.

 

Forrás: Dr. Wayne W. Dyer és Dee Garnes – Gyermekeink emlékei a mennyről