Az Univerzummal kapcsolatban az idealista világképben fellelhető többezer éves ismeretanyagot vizsgáljuk meg ebben a cikkben, külön hangsúlyt fektetve az emberi értékekre, az univerzális érvényű erkölcsi törvényekre.
Ha a fizikusok által elért eredményeket e kissé talán szokatlan gondolatmenettel párosítjuk, olyan világképet kapunk eredményül, ami nagymértékben eltér mindattól, ami jelenleg elfogadott és megszokott: elsődleges az „idea”, és minden egyéb csak azután következhet.
A végső valóság után kutatva elhagyhatjuk a materialista világnézetet, ahol sem a matematikai egyenletek, sem a műszerek nem vesznek tudomást a mindannyiunk életét meghatározó szeretetről és félelemről.
Vannak, akik a logikus gondolkodást részesítik előnyben, és minden újabb lépést csak megdönthetetlen bizonyítékokra támaszkodva hajlandók megtenni. Minden emberben létezik azonban egy, az intellektusnál magasabb fórum: a szív intelligenciája. Nevezhetjük ezt intuíciónak, vagy belső tudásnak, a lényeg az, hogy az emberiség jórésze nem az aktuális tudományos bizonyítékoktól teszi függővé az életét, és cselekedeteiket sem ezek irányítják.
Az idea elsődlegességét hangsúlyozó, rendszerint vallásos világkép nem sokat foglalkozik az anyaggal és a fizikával. Itt az egyéni és társadalmi életet irányító belső erkölcsi törvényeken van a hangsúly. Elég, ha összehasonlítjuk a kereszténység „tíz parancsolatát” a buddhizmus tíz úgynevezett „nem erény” elhagyására vonatkozó tanításával, hogy felismerhessük: a tanítások lényegében ugyanazokra az alapvető elvekre épülnek.
A Biblia arra tanít, hogy ne ölj, ne lopj, ne kövess el házasságtörést, ne tégy hamis tanúságot, és ne kívánd másnak a feleségét, szolgáját, anyagi javait vagy jószágát. A tibeti buddhizmus nagy vonalakban ugyanerről szól. Kifejezésmódja szelídebb, hiszen a felsoroltakat nem bűnnek nevezi, hanem „nem erény”-nek.
„Noha az erkölcs gyakorlása számos különféle módon valósul meg, az alapja mindegyiknek a tíz bűn elhagyása. A tízből három fizikai, négy verbális, a maradék három pedig szellemi akció” – írja Tenzin Gyatso, a XIV. Dalai Láma, tibeti buddhizmusról szóló könyvében.
A fizikai bűnők:
1. Valamely lény életének elvétele; kezdve egy rovar megölésétől egy ember meggyilkolásáig.
2. Lopás: elvenni valaki tulajdonát az ő hozzájárulása nélkül – a dolog értéke közömbös, és az is mindegy, hogy az akciót magunk hajtjuk végre, vagy mással csináltatjuk.
3. Házasságtörés.
A verbális bűnök:
4. Hazugság: becsapni másokat szóban vagy gesztusokkal.
5. Viszálykeltés: megbontani mások egyetértését, vagy fokozni a köztük amúgy is meglévő ellentéteket.
6. Durvaság: mások megsértése.
7. Esztelenség: badarságokat beszélni alantas szándékok által motiváltán, vagy más okokból.
A szellemi bűnök:
8. Bírvágy: azt gondolni, hogy „bárcsak az enyém volna ez…”, olyasvalamire vágyni, ami a másé.
9. Ártó szándék: azt akarni, hogy másvalakinek baja essék, akár nagy, akár kicsi.
10. Helytelen szemlélet: valami létező dolgot, mint például az újjájszületés, az okság elve vagy a Három Drágaság, nemlétezőnek tekinteni.
Ennek a tíz bűnnek az ellentéte a tíz erény; azokat követni annyi, mint gyakorolni az etikát. (Tenzin Gyatso, a XIV. Dalai Láma: Tibeti buddhizmus, 1998)
A mai, tudományosan gondolkodó ember számára ezeket a törvényeket isteni törvényként elfogadni csaknem lehetetlen. Mielőtt valaki elfogadna valamit, tudni szeretné, hogy „miért”? Hiszen az Univerzum senkit nem akadályoz meg az ölésben vagy a lopásban. Miért kellene akkor lemondanunk az ilyen cselekedetekről? A „tíz parancsolat” által megadott keretek között maradni még azoknak a hívőknek is nehezére esik, akik ezeket fenntartás nélkül elfogadják.
Persze felmerül a kérdés: hogy létezik, hogy két egymástól oly távol eső vallás és kultúra – mint a tibeti buddhizmus és a keresztényég – tízparancsolata között ilyen kísérteties a hasonlóság?
Mindig voltak és most is vannak a Földön olyan tanítók, akiknek az Univerzum felépítéséről, működéséről és belső törvényeiről lényegesen több tudás áll a rendelkezésükre, mint a hétköznapi embereknek. Őket hívták prófétáknak, Mestereknek, Isteneknek vagy Isten fiainak. Hatalmas spirituális erővel rendelkező világformálók, mint Quetzalcoatl, Krisna, Hermész Triszmegisztos, Buddha és Jézus kitörölhetetlen nyomokat hagytak az emberiség történelmében. Sugárzott belőlük valami, ami fizikai szemmel láthatatlan volt. Tanítványaik később az Univerzum belső – magasabb szintű – tudásának őrzőivé váltak. Ezek a Mesterek bizonyos rendszerességgel bukkantak fel, segítették, gyógyították és tanították az embereket.
A Mesterek azonban elhagyták az anyagi világot, a tanítványok pedig őrizték a tudást az Univerzum működéséről, ami első sorban „belső tudás” volt, bizonyos külső formába, esetleg rituáléba öltöztetve. Az eredeti tanítás a Mester távozását követő évszázadok alatt lényeges változáson esett át. Az Univerzumról szóló tanítások egy része különböző érdekcsoportok kezébe került. A „belső tudás” gyengült, a külső forma erősödött. Az emberek a tanítások leegyszerűsített változatát kapták, melyek igyekeztek idomulni minden nép értelmi szintjéhez és fejlődési lehetőségeihez. Ezeket a változatokat hívjuk ma vallásoknak.
Ugyanakkor létezett – és ma is létezik – egy mélyebb, „ezoterikus” tudás. A „belső kör” bölcsességét nem nyelte el a sír a nagy tanítómesterek távozásával. Tanítványaik megőrizték az örökséget, bizonyos csoportok mindig vigyáztak rá, annak ellenére, hogy a történelem folyamán kíméletlenül üldözték őket. Az esszénusok, a templomos lovagok és később a rózsakeresztes és szabadkőműves páholyok kincse nem aranyból és drágakövekből állt.
A Rózsakeresztes rend a XIV. században alakult, csöppet sem biztonságos légkörben. A Rend Nagymesterének, Christian Rosenkreutznak sikerült azonban titokban tartania identitását, sőt, a rend munkájába sem lehetett betekintést nyerni. Történt mindez annak érdekében, hogy a belső tudást átmentsék azon a korszakon, amikor erre a világi élet irányítóiban nem volt fogadókészség.
Vajon mi volt az, amit tudtak? Miért üldözték őket, és miért rettegtek tőlük a hatalom képviselői?
A második világháború idején tették le az alapjait annak az angliai Rózsakeresztes páholynak, (White Eagle Lodge) amely már kezdettől fogva minden érdeklődő számára kitárta kapuit. A beavatottak szerint elérkezett az idő, a titkos tanítást már nem kell titokban tartani, az emberiség megérett arra, hogy részesüljön a tudásból, ami a középkorban a tömegek számára teljesen hozzáférhetetlen volt. A hatvanas években az ezoterikus tanítások valósággal elárasztották Európát és Amerikát. Tibeti és távol-keleti tanítók érkeztek nyugatra, és egy intelligens, szeretetteljes Univezumról kezdtek tanítani, egy olyan világról, amely szigorú belső törvények szerint működik.
Az a bizonyos „titkos tan” az Univerzum működéséről ezer arcot öltött, megannyi iskola, és irányzat formájában terjedt. Gyakoriak a különböző képességek elérésére vonatkozó ígéretek, ha a tanuló az egyik, vagy a másik irányzatot követné. Mindenki szeretne többet tudni, ugyanakkor semmiképp sem szeretnénk betévedni valamilyen vallásos szektába.
Ebből a rengeteg információból, mi a hiteles tudás az Univerzumról, amiben hinni lehet?
„Miért keresed másnál az igazságot? Minden, amit az Univerzumról és az életről tudni szeretnél, már benned van.” – Huszár Sándor, a svédországi White Eagle Lodge vezetője.
Forrás: Balogh Béla – A végső valóság
