Ha mély válsággal kell szembenézni, ha a világban való létezés a többi emberrel és a természettel való kapcsolat régi módja többé már nem működik, ha az életben maradást leküzdhetetlennek látszó problémák fenyegetik, akkor az egyedi életforma kihal, vagy pedig egy evolúciós ugrással állapotának korlátai fölé emelkedik.

Úgy tartják, hogy az életformák e bolygón először a tengerben fejlődtek ki. Amikor a szárazföldön még nem éltek állatok, a tenger már hemzsegett az élettől. Aztán elérkezett az idő, amikor az egyik tengeri élőlény kimerészkedett a partra. Először talán csak néhány centiméternyire csusszant a víz szélétől, majd a bolygó hatalmas gravitációs lehúzó erejétől kimerülve visszatért a vízbe, ahol szinte nem érződik a nehézségi erő, s ahol sokkal könnyebben megélt. Majd újra és újra megpróbálta, és hosszú idő után alkalmazkodott a szárazföldön való élethez. Uszonyok helyett lábakat növesztett, és kopoltyú helyett tüdőt.

Valószínűtlennek tűnik, hogy egy állatfaj ilyen idegen környezetbe merészkedjen ki, és evolúciós átalakuláson menjen keresztül, ha csak valamilyen krízishelyzet rá nem kényszeríti. Reagált az életben maradását fenyegető, mély válságra: ezzel a kihívással kell ma az emberiségnek szembenéznie.

Az emberi elme, az ősi bölcseleti tanítók által már több mint 2500 éve felismert működészavara, amit immár felnagyít a tudomány és a technika, első alkalommal fenyegeti a bolygó életben maradását.

A legutóbbi időkig az emberi tudat átalakulása, amire az ősi tanítók szintén rámutattak nem volt több mint lehetőség, amit csak egy-két ember valósított meg, függetlenül az illető kulturális vagy vallási hátterétől. Az emberi tudat széles körű virágzására azonban nem került sor, mert az még nem volt feltétlenül szükséges. A föld lakóinak jelentős része hamarosan rájön, – vagy már rájött – hogy az emberiség manapság kemény választás elé kerül: fejlődj vagy pusztulj!

Az emberiség még mindig viszonylag kicsi, de gyorsan növekvő hányada már tapasztalja magában a régi, egós minták széttöredezését, és a tudat új dimenziójának a felbukkanását. Ami most megjelenőben van a világunkban, az nem valami új hitrendszer, új vallás, spirituális ideológia vagy mitológia. Nemcsak a mitológiák, hanem az ideológiák és a hitrendszerek végórái felé is tartunk. A változás mélyebbre hatol, mint az elméd tartalma, mélyebbre, mint a gondolataid. Az új tudatosság középpontjában a gondolat átlépése áll,  egy olyan dimenzió felismerése önmagadban, ami sokkal hatalmasabb, mint a gondolat.

Azt követően már nem eredezteted identitásodat – annak tudatát, hogy te ki vagy – a gondolkodás szüntelen áramából, amit a régi tudatosságban élve önmagadnak hittél. Micsoda felszabadulás, hogy a „hang a fejemben” nem én vagyok! De akkor ki vagyok? Az vagy, aki azt hallja!

A gondolkodást megelőző tudat vagyok; a tér vagyok, amelyben a gondolat – vagy érzés, vagy érzékszervi érzékelés – megjelenik, illetve megtörténik. Az ego nem több ennél: azonosulás a formával, ami főként gondolatformát jelent. Ha a gonosznak van egyáltalán bármilyen realitása (valóságtartalma), akkor ez is a definíciója: teljes azonosulás a formával. Fizikai formákkal, gondolatformákkal, érzelmi formákkal.

A teljes azonosulás eredménye: sejtelmem sincs az egésszel való összekapcsolódottságomról, a minden „mással” és a Forrással való belső egységben levésemről. Ez a feledékenység az eredendő bűn, a szenvedés, a káprázat. Ha a totális elkülönültség a káprázata irányítja minden gondolatomat, szavamat és tettemet, akkor vajon milyen világot teremtek?

Hogy választ kapj erre a kérdésre, figyeld meg az emberek közötti kapcsolatokat, olvass el egy történelemkönyvet, vagy nézd meg este a tévéhíradót! Ha az emberi elme rendszerei változatlanok maradnak, akkor végül, újra és újra alapvetően ugyanazt a világot, ugyanazokat a gonoszságokat, ugyanazt a működészavart teremtjük újra a világunkban.

Felhasznált irodalom: Eckhart Tolle – Új Föld