A karma cselekedeteink következményeként jelentkező tanítás. Amíg a tanítás nem érte el a célját, addig ismétlődik, de amint ez meg­történt, további ismétlődéstől nem kell tartani. A karmikus leckék megtanulásával egyidejűleg azok a kényszerítő körülmények, amelyek a tanulást segítették, megszűnnek.

A lecke megtanulását jelzi, ha felismered, hogy mindaz, amit veled elkövettek, a saját cselekedeteid következmé­nye, tehát nem a másik embert kell érte hibáztatnod. Sőt, az igazi előrelépést az jelenti, ha a felismerés hatására képes vagy megbocsátani és szeretettel gondolni minden­kire, akivel korábban bármiféle konfliktushelyzeted volt. Óriási tehertől szabadulsz meg, de ez még nem elegendő.

Jól tudod, követtél el Te is olyan dolgokat, amelyekkel má­sokat bántottál. Akár hirtelen felindulásodban követted el, és csak „úgy sikerült”, akár szándékosan, kitervelten ártottál valakinek, egyvalamiben biztos lehetsz. Mindezt a cselekedet elkövetése előtt, azaz korábban felhalmozott tudásod, értékrended, és korábbi tapasztalataid alapján tetted, és abban a pillanatban úgy döntöttél, hogy pilla­natnyilag ez a legjobb, amit tehetsz.

Ezután jön a karmikus következmény, amely korábbi ismerete­idet és tapasztalataidat bővíti, és azoknak a tükrében lehet, hogy már tévedésnek ítéled meg korábbi cselekedetedet, s elkezded magad ezért büntetni. Ez az, amit nem kellene.

Egészen biztos lehetsz benne, hogy adott pillanatban a lehetőségeidhez képest a legjobb döntést hoztad. Ak­kor még nem állt rendelkezésedre a karmikus következményekből származó tapasztalat. Mi értelme volna büntetni magad olyanért, amiről nem volt tudomásod? Megbocsátani annyit tesz, mint önmagadat szabaddá tenni!

Persze felmerülhet a kérdés, hogy „Miből kell nekem kiszabadulnom, ha én vagyok a sértett fél? És különben is, rabságban vagyok én egyáltalán?”

Haragod, megbántottságod szülte gondolataid, érzéseid rabságban tartanak. Sötét érzelmek kötésében ver­gődsz, amelyek a sérelmet már hatalmasabb méretben láttatják, mint amekkora valójában. Minden hozzáadott keserű gondolatodtól csak tovább nő, tovább fertőződik. Másra haragszol. Közben ettől saját lelkedet, szellemedet, gondolati és érzelmi tárházadat méreggel pakolod tele – sértettséged nevében. Eltelik az idő – napok, hetek, hónapok, akár évek is… Ezalatt a benned lévő salak sűrűsödik, feketedik. Talán mondanom sem kell, hogy saját igazadról mindeközben mélységesen meg vagy győződve.

Saját igazadról… Merthogy ez nem egy általános, min­denkire vonatkozó örök érvényű igazság! Csakis a Tiéd. Saját teremtett igazságod börtönében vergődsz tehát, és nem gondolsz arra, hogy az igazság ilyen leszűkített értelmezése egyben azt is feltételezi, hogy a másiknak nincs igaza. Ennek egyenes következménye az, hogy vé­get nem érő belső konfliktusban élsz és létezel, amelyet magadban fenntartasz. Ebből pedig egy dolog következik teljes bizonyossággal: a gondolati és érzelmi folyamatok zavarából adódó testi tünetek jelentkezése. Más szóval: betegség!

Ha lecsendesednek a gondolataid, felmerülhet benned a kérdés, hogy a hatalmas Bölcsesség miért ítél oly gyakran ilyen karmikus helyzetekre? Ahhoz, hogy megtanulj uralkodni gondolataid és ér­zéseid fölött, bizony szükséged van nehéz helyzetekre. Ehhez létezniük kell olyan személyeknek, akik ezt eléd állítják. Ők biztosítják számodra a fejlődés lehetőségét. Bár földi gondolkodásod szerint nekik kéne okulni vi­selkedésükből, a történet mégis neked és rólad szól.

Ahogy az emberek veled viselkednek, az a saját sorsukat befolyásolja. A mód, ahogy reagálsz, a tiédet alakítja. Foglalkozz hát a saját oldaladdal, a megbocsátással. Ha képtelen vagy megbocsátani, akkor áldozat vagy. Soha nem tudhatod, hogy mikor kerülsz fordított helyzetbe, amikor neked lenne szükséged mások bocsá­natára.

Egy ember akkor erős, ha megalázott állapotát méltósággal elviseli, szembenéz ezzel; észreveszi a körülötte élők, a mellé rendelt személyek összes szükségét, és amennyiben lelke tisztasága által el tud tekinteni a sérelmektől, igyekszik segíteni. Megbocsátani nagy bátorságot is feltételez. Megtehetném, hogy haragudjak, bosszút álljak, soha meg ne bocsássák, dédelgessem az igazamat, de nem teszem meg!

 

 

A nagy feladat tehát a következőképpen körvonalazó­dik:

Ahhoz, hogy a karmikus következményeket enyhíteni tudd, meg kell bocsátanod magadnak. Meg kell bocsátanod magadnak mindenért, amit másokkal elkövettél és min­denért, amit saját magaddal követtél el. Ezután meg kell bocsátanod mindenki másnak minden veled szem­ben elkövetett gondolati, szóbeli és fizikai támadásért. A megbocsátás ebben az esetben azt is jelenti, hogy felis­merted, megértetted a cselekedeteidből, gondolataidból, érzelmeidből származó, önmagádnak vagy másoknak ártó hatást, és eldöntötted, hogy soha ilyen kellemetlenséget sem magadnak, sem másnak nem kívánsz okozni.

Pontosan ez a mozzanat az, ami a karmikus következményeket azonnali hatállyal megkönnyíti. Hogy miért? Azért, mert tudatosítottad önmagadban, hogy igenis megtanultad a korábbi leckéket, és nincs szükséged a további tanu­lásukra. Ettől még persze lesznek következmények, de ezek már csak jelzés értékkel bírnak. A megbocsátáshoz azonban nem elegendő a gondolat. Szükség van – mint ahogy az álmaink valóra váltásához – a hozzá kapcsolódó érzelemre is.

Kérdés persze, hogy honnan lehet tudni, hogy valóban sikerült-e megbocsátanod. Nos, van erre egy nagyszerű és egyszerű teszt. Ha visszaemlékszel valamely kellemetlen eseményre valakivel vagy valamivel kapcsolatban, és az emlékképekhez nem társul kellemetlen érzés vagy lelki fáj­dalom, akkor sikerült. Az emlékeidet nem törölheted ki, de leválaszthatod róluk a fájdalmat, az elkeseredést, a rossz érzést, és felszámolhatod, elengedheted, átértékelheted ezeket. Akár hálával is tekinthetsz ezekre az élményekre, amiért sikerült téged eljuttatniuk a jelenlegi fejlődési szin­tedhez vagy állapotodhoz. És ha sikerül arra gondolnod, hogy „ ugyan már, hiszen erre az esetre vonatkozólag már magamnak és neki is megbocsátottam!” – azonnal társulni fog a gondolathoz a nyugalom és a derű.

 

Forrás: Balogh Béla: Elkezdődött…